Felemelő pillanatok és nehéz döntések: Kovács Lászlóné elköszönt a Ficánkoló Óvodától.
Egy vezető csak csapatban gondolkodhat – vallja. Célja olyan intézményi légkör kialakítása volt, melyben a kicsik játszva fejlődnek, miközben a dolgozók egyénisége, kreativitása is teret kap. Kovács Lászlóné, a legkisebbek Vali óvó nénije decemberben nehéz szívvel búcsúzott a Ficánkoló Óvodától.
A farsang utolsó napján maskarába bújtak a vasvári óvodások. A sok kis királylány, tündér és vitéz között – ahogy közel negyven éven át mindig – ezúttal is ott volt Vali néni. Boldogan hallgatta a csevegő aprónépet, viszonozta az öleléseket, melyek két hónappal ezelőttig még mindennapjának részei voltak…
– Bár Szombathelyen születtem, de a megye legészakiabb csücskéből, Csánigról származom – kezdi a beszélgetést Kovács Lászlóné, Vali. – Aztán a Répcelakon tett érettségi vizsga után a soproni óvónőképzőben folytattam a tanulmányaimat, s itt szereztem diplomát 1973-ban. Talán az élet egyik játéka volt, hogy már ott találkoztam a város jelenlegi polgármesterével, Kovács Tildával, akivel aztán a pályánk évtizedekre összefonódott. 1973-ban ugyanis együtt kezdtük meg a munkánkat a szombathelyi Aréna úti óvodában, s a férjemet is rajta keresztül ismertem meg. Majd Tilda 1975 februárjában, én pedig ugyanezen esztendő augusztusában kerültem Vasvárra – emlékszik vissza.
Bár a csoportban eltöltött esztendők mellett 1981-től általános vezető-helyettesi feladatokat láttam el, 87-től a Béke úti óvodában tagóvoda vezető helyettesként dolgoztam, soha nem készültem vezetői feladatokra. Jól éreztem magam az intézményben a kollégák, a gyerekek között – mondja.
Az igazán nagy változás aztán 1998-ban köszöntött be.
– A vezetői feladatokat ellátó Kovács Tildát alpolgármesterré választották, s az intézmény vezetését én vettem át, 1998. december 1-től megbízottként, majd a következő év szeptemberétől pályázat útján láttam el ezt a feladatot 13 évig, egészen tavaly decemberig. Már az első esztendőben egy nagy feladattal kellett megbirkóznia a nevelőtestületnek: el kellett készítenünk a helyi nevelési programot, melynek pontjai ma is az óvodai nevelésünk alapkövei – hangsúlyozza, majd hozzáteszi: mivel az intézmény 1994-től megyei mozgásfejlesztési bázisóvodaként működött, a közösen meghatározott irány, a játékkal, mesével nevelés szép feladata mellé magától értetődően társult a mozgás is.
– Számomra ebben a programban – amellett, hogy a közös elhatározás, a közös munka még jobban összehozta a nevelőtestületet – az volt a legfontosabb, hogy az óvónők egyénisége, kreativitása teret kaphasson. Így vált valóban sokrétűvé, színessé a nevelő munkánk: mindenki abból adott többet, amiben igazán jó – mondja.
2000-ben aztán Vali irányításával a Ficánkoló Óvoda közössége rendezte meg azt a Kárpát-medencei konferenciát, amelyen játékkal, mesével nevelő óvónők cserélhettek tapasztalatokat, gyarapodhattak újabb ismeretekkel. A kulturális tevékenységüket és a szakmai fejlődést egyaránt szolgálták a meghívott, nagyszerű előadók is. Folytatódott a Kovács Tilda által megkezdett pályázati munka is, mely lehetőséget adott az óvodaudvarok további megújítására, korszerű mozgásfejlesztő eszközök beszerzésére. Később az elhasználódás, valamint a szabványok változása újabb kihívást jelentett, mivel addigra már a pályázati lehetőségek is megszűntek.
2006-ban aztán megtörtént a Kossuth úti óvoda teljes belső felújítása és a nyílászárók cseréje, 2010-ben pedig Béke úti óvoda részleges felújítására került sor.
A szakmai munka mellett Vali a város civil életéből is kivette a részét.
– Mindig is nagyon szerettem énekelni, s a gyerekeknek ezen a téren is szerettem volna többet adni, ezért is lettem tagja a megalakuló népdalkörnek, aztán a Városi Kórusnak, majd később a templomi énekkarnak. A zene mellett a másik szenvedélyem a foltvarrás. S bár ebben Vasváron nem találtam partnerre, úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy mindenki ráleljen arra a kikapcsolódási lehetőségre, amely feltöltődést adhat – mondja, majd újra az óvodai mindennapokra terelődik a szó.
– Szakmai munkám során is mindig arra törekedtem, hogy a megújulás folyamatos legyen, s ez ne csak az eszközökben, hanem a pedagógiai tevékenységben is megmutatkozzon. Az önképzésre, továbbképzésre ösztönöztem a kollégákat is. A korai nevelésben különösen fontos, hogy a szakemberek ne rutinból dolgozzanak, ezt nálunk az osztatlan csoportok még inkább megkövetelték. Azt is mindig szem előtt tartottam, hogy egy vezető csak csapatban gondolkodhat: nem az önmegvalósítás a lényeg, hanem a közös célkitűzés és azok közös megvalósítása. Az intézmény csak akkor működhet sikeresen, ha a célokat minden dolgozó magáénak érzi. Ám ez az út is göröngyös, s a nehézségek, a kudarcok is elengedhetetlen részei. Nehezen éltem meg, s még ma is sokszor feljön bennem a 2004-es és 2005-ös esztendő. Az óvodatörténet szomorú napjai voltak ezek. A gyermeklétszám csökkenése és a pénzügyi nehézségek miatt ugyanis először megszűntek a saját főzőkonyhák, aztán a bölcsőde megszűnésével együtt (ami pár évig az óvodához tartozott) a csoportok száma hatra csökkent, s ez bizony elbocsátásokkal járt. Kemény döntést kellett meghoznom. Még ma is a fülembe csengenek V. Németh Zsolt, a város akkori polgármesterének szavai, aki azt mondta: „két ember nem alkalmas vezetőnek: aki egy ilyen döntést túl könnyen meghoz, s aki nem képes dönteni”. Én döntöttem, de nem volt könnyű. Ezekben a napokban, s az elmúlt évtizedek alatt végig a feltöltődést a gyerekektől kaptam, hiszen a vezetői munkában ritka az öröm, leginkább csak az, ha az ember hozzá tud tenni valamit a kollégái munkájához – mondja, majd hozzáteszi: a vezetői filozófiája „mindössze” annyi volt, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az óvodában, játszva fejlődjenek, a szülők nyugodtan bízzák rájuk a gyerekeiket, s a felnőttek is szeressenek itt dolgozni.
-Sokat vívódtam, de elfárad az ember, s mint mondtam, meg kell hozni a nehéz döntéseket is. Már szeptemberben megosztottam kollégáimmal a tervemet: szeretném kérni a nyugdíjazásomat, s amennyiben a képviselő-testület is jónak látja, átadni a stafétát. A döntés megszületett, s búcsú nehéz volt, de újabb feladatok várnak rám: a gyerekeimmel és legfőképp öt fiúunokámmal szeretném tölteni az időmet. S bár nagyon szeretem Vasvárt, a kisvárosi életet, de szeretnék közelebb lenni a családomhoz. Így egy újabb nehéz döntés került sorra: a nyáron végleg elköltözöm. Egy dolgot azonban megígértem barátaimnak: gyakran jövök majd látogatóba. Nem is tehetek mást, hiszen a szívem egy darabja itt marad Vasváron.
-vv-
