Danczné Matetits Gabriella játékosként befejezte kézilabda pályafutását. A kezdetekről és a búcsúról kérdeztük az elhivatott kézilabda edzőt.
Miért gondoltad úgy, hogy befejezed a kézilabda pályafutásod?
-Sajnos az idény vége felé sokszor megsérült a bokám és nagyon féltem, hogy komolyabb bajom is lehet. Rádöbbentem, hogy már nem vagyok fiatal, és a regenerálódás is nehezebben ment.
– Sokat mérlegeltél vagy könnyen meghoztad a döntést?
– Rengeteget mérlegeltem. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, mert ez volt az életem. Az ember feladta úgymond a gyerekkorát, rengeteg lemondással járt, jár, de soha egy percét el nem cserélném. Most vége lett. Mindenki mondta körülöttem, hogy „De maradsz ugyanúgy a kézilabda mellett, csak már nem játszol”. Hát ez az! Hogy már nem… Mindig, ha erre gondolok, elszorul a torkom. Egyszerre érzek boldogságot és szomorúságot.
– Hogyan ismerkedtél meg és kerültél közel ehhez a sportághoz?
– 1995-ben édesapámmal kimentünk az Ausztria-Magyarország világbajnoki döntőre. Ott láttam először élőben kézilabda mérkőzést. Ott láttam meg Kántor Anikót, aki szintén balkezes, jobbszélsőt játszott és egyben az én példaképem, aki egy csoda volt a pályán. Akkor és ott eldöntöttem, hogy én kézilabdázni szeretnék. Ekkor vált életem részévé ez a sportág.
– Vasvárra hogyan kerültél?
– 2005-ben NB2-ben játszott Vasvár és az akkori csapatom is. Egymás ellen játszottunk és nagyon megtetszett a csapat. Sportszerű és szimpatikus játékosokból állt. Már 2005 nyarán egyszer megkeresett Nagy Ferenc (szakosztályvezető) és Takács Géza (technikai vezető). Akkor még nemet mondtam, de évközben mégis sikerült elcsábulnom. Abban az évben megnyertük az NB2-es bajnokságot. Az elején Győrből jártam edzésre heti kétszer plusz egy mérkőzésre. 2006 májusa óta élünk a párommal Vasváron. Nagyon megtetszett a város is, mert sok kedves, sportszerető ember volt, van, akik hamar segítettek a beilleszkedésben.
– Részese voltál a kézilabdás élet fénykorának. Mely meccsekre, személyekre, momentumokra gondolsz vissza a legnagyobb szeretettel?
– Talán a legnagyobb élményem, hogy Magyar Kupában játszhattam a Fradi ellen. De igazából minden pillanatát kiemelném, mert szerintem fantasztikus csapatunk volt. Nagyon sajnáltuk, hogy ott és akkor vége szakadt.
– Miért maradtál itt, a Hegyhát szívében?
– Igazából a kézilabda miatt.
– Megvalósult egy másik nagy álmod: edzéseken és bajnoksági meccseken újra pattog a kézilabda a csarnokban.
– 2016-ban Szalai Mariettával a tanítványaim közül és a régi NB1/b-s felnőtt és akkor még serdülő játékosok közül megkerestünk jó pár embert: mit szólnának, ha csinálnánk egy megyei csapatot? Mindenki nagyon örült az ötletnek. Ami még nagyon fontos volt, hogy az elnökség és a szakosztályvezető is támogatta a kezdeményezést.
– Milyen jövőt látsz a lányok edzőjeként?
– Azóta már elkezdtük az utánpótlás oktatást is. Egyre több gyerek jár hozzánk, akik több korosztályban is szerepelnek. Nagyon sok ügyes, tehetséges, és ami nagyon fontos: szorgalmas gyerekünk van. Nagy büszkeség nekünk, hogy egyre többen nőnek fel a felnőtt csapatba. Szeretnénk elérni, hogy egyszer újra legyen egy NB2-es csapata Vasvárnak, de ahhoz még rengeteg munka szükséges.
– Mit adott neked ez a sportág?
– Rengeteg barátot, sok szép élményt! Egy második családot.
