Kisléghi Nagy Ádám festőművésszel 1993-ban találkoztam elõször, amikor a szombathelyi Képtárban rendezett önálló kiállítása kapcsán interjút készítettem vele. Szuggesztív egyénisége, a szakrális művészetbe vetett hite, az érintetlen, tiszta természethez való viszonya egyszerűen lenyűgözött. Olyan alkotót ismertem meg benne, aki nem beszél, hanem inkább dolgozik. Telt-múlt az idõ, majd Ádám hatalmas fába vágta fejszéjét. Szombathelyen a székesegyház hatalmas terébe megfestette a négy óriási képbõl álló Mária-ciklust, maradéktalanul eleget téve Konkoly István megyéspüspök megbízásának. Ezt követõen 2004-ben az év emberének választották Vasban, s e grandiózus munka közben a Hegyháton telepedett le, nem messze a Jeli arborétumtól.
A természet közelségében élõ művészt otthonában kerestem fel, s beszélgettünk az eddigi életútról. Arról, hogy ebben a zajos, szélsõséges világban vannak-e még örök emberi értékek, s abban milyen szerepet tölthet be egy alkotó, aki történetesen festõművész. Arra is kíváncsi voltam, mi inspirálja ebben a zaklatott világban.
Ottjártamkor az erdõ csendje, az alant hullámzó, enyhén párában úszó Pannon táj olyan békességet varázsolt körénk, amihez foghatót Adventben aligha érezhet a városi ember. Nyílik a kapu, s kitárul az a világ, amely szimbiózisban van a tájjal, de az alkotóval. Sehol egy hivalkodó oszlop, egy úszómedence, vagy egy magamutogató épületplasztika. A festőművész, Kisléghi Nagy Ádám is egyszerű – mondhatni hétköznapi viseletben parolázik velem – holott az utóbbi évek grandiózus munkája után amolyan festõfejedelmet várna az egyszerű halandó. Ádámmal a jó tíz évvel ezelõtti idõket elevenítjük fel, miközben az apró ház és műterem együttes erdõ melletti közelségét hangsúlyozva lépünk a kis szobába, ahol azután kolostori csendben beszélgetünk. Mivel régi ismerõsök vagyunk – amúgy én tisztelõje Ádám művészetének – hát tegezõdünk. Mégis egymás iránt megkülönböztetett figyelemmel, nyitott érzékenységünkkel kitárulkozva beszélgetünk. A falat betöltõ polcon könyvek, régi festmény és metszetek.
– A fõvárosban születtél, ott nõttél fel, ott jártál művészeti gimnáziumba, majd a Képzõművészeti Fõiskola elvégzését követõen Vas megyébe, annak is egy vidéki szegletébe kerültél, mondhatni a a vidéki létet választottad,
annak is egy egészen elkülönülõ fajtáját, amely már remetelétnek mondható. Miért?
Más megközelítésben úgy is kezdhetnénk e bemutató beszélgetést, hogy a festészetnek egy igen speciális, mondhatni a modern divat irányzatoktól mentes területét műveled. Ezt a képzőművészeti terminus technikus Ars
Sacraként tüntet fel. Az indíttatásod, a készülés tudatos volt, s ha igen, miként lehet ennek a kihívásnak ma megfelelni?
– Miként kezdõdött a vidéki lét, s fõleg miért választottam azt? A rendszerváltás idején jöttem el Budapestrõl. A Képzőművészeti Fõiskolán 1985-ben végeztem, majd egészen a rendszerváltásig a fõvárosban éltem. Már akkor látszott, hogy ott nagyon fölkavarodott a zacc. Kettõs volt ez a kérdés, de nem is választható ketté a lényeg, mert ahhoz a festészethez, amit én művelni akartam, amit csinálok, ahhoz egy izoláltabb, egy nyugodtabb légkör kellett. Pontosan azért, hogy a stúdiumhoz szükséges elmélyültséget megteremtsen, ezért feleségemmel vidékre jöttünk. 1989-tõl az Õrségben, Szõcén éltünk, majd 2000-tõl 2004-ig Szombathely következett, mert egy felkérésnek, egy megrendelésnek kellett eleget tennem. A szombathelyi székesegyházba szánt Mária-ciklust festettem négy éven ke
resztül.
– S miként kerültél, kerültetek feleségeddel, aki a Postaforgalmiban tanít a Hegyhátra?
– Lépni kellett, mivel egyre felkapottabb lett az Õrség a nyolcvanas évek közepétõl, a városiak közül sokan vásároltak ott nyaralónak régi parasztházat, táborok nyíltak, egyre elviselhetetlenebb lett a zaj nyaranta. Én a
Szõceinél is csöndesebb helyet kerestem. Ekkor kaptam egy fülest, mintegy mentõövként, hogy a Hegyhát nagyon csendes, nem felkapott. A zaklatott világ helyett az elmélyült alkotáshoz csendre, békességre, nyugalomra van szükségem, ezért a feleségemmel együtt itt a Hegyháton találtuk meg ezt az életteret. Azóta itt az erdõ melletti kis vidéki „tanyán” élünk, nem messze a Jeli Arborétumtól.
– A mai zaklatott világban a nézõ áll a kiállítótermekben, ahol a falakról ugyanolyan zaklatott műalkotások néznek vele farkasszemet. Miért nem azt a fajta festészetet műveled? Netán már túljutottál ezeken a modernkedõ izmusokon? Más megközelítésben: Tudatosan készültél erre a fajta művészetre?
– A városban túl sok impulzus, inger éri az embert. Ezek általában ki is oltják egymást. A művésznek pedig nagyon kevés impulzus elég ahhoz, hogy ihletet kapjon, hogy alkosson, tehát meg kell szűrni ezeket az ingereket. Ez
Budapesten már szinte lehetetlen. Másfelõl a művésznek az alkotáshoz szüksége van impulzusokra. Pontosan azért, hogy messzebbre, mélyebbre lásson, mint a többiek, akik kortársai, s képes legyen megfogalmazni azt, amit a
többség is érez, de nem tud megfogalmazni. De ahhoz, hogy ez sikerüljön, kell egyfajta kívülállás, intaktság, érintetlenség, és ez volt az, amit meg kellett találni és teremteni. Visszatérve a modern művészeti irányzatokra, nos, én ezek ellen már immunis vagyok. Beoltódtam. Én is végigkísérleteztem azokat az irányzatokat a stúdiumok szintjén, tudom, mirõl szólnak, de ma már nem érintenek meg.
– Tudatosan kerestél más irányt?
– Igen. Ebben a kaotikus világban kerestem egy olyan rendezési elvet, ami tartalmat is hordoz. Leginkább azt a tartalmat kerestem, ami a kereszténységre épül, s képes megszólítani embereket. Tehát nem az a fajta művészet, amely önmagának hoz létre műveket, s azt mondja, hogy aki meg akarja érteni, az kapaszkodjon fel azon művek „magasságába”. De nem is az a fajta, ami üzleti, hanem azokat a nagy hagyományokat követõ, amelyhez persze elengedhetetlen a technikai, szakmai tudás legjavát birtokolni. S erre készültem én tudatosan. A fõiskola évei alatt, de már elõtte is igyekeztem módszeresen elsajátítani, megtanulni mindazt, ami szakmailag megtanulható.
Mindazt, amire a fõiskola akkor lehetõséget biztosított – mert azóta már ennyire sincsen lehetõség -, igyekeztem megtanulni. Ugyanis amióta végeztem, ez 1980-ban történt, azóta tönkretették az anatómia tanszéket és sok minden bajt csináltak, a hozzá nem értõ teoretikusok. Mert ez egy ilyen ország. Ami jó, azt tönkretesszük. Egyre több a hangoskodó, az álteoretikus, aki valójában alig ért valamihez. Szerencsémre én még elcsíptem azokat a kor
szakokat a fõiskolán, amelyben viszonylag még jól elsajátítható volt a szakma. Sokat forgolódtam restaurátorok között, tõlük az anyaggal kapcsolatos kémiai tudást igyekeztem megtanulni, magamba szívni. Megtanultam fegyelmezetten festeni, elsajátítottam a képek befejezésének szakmai fogásait. Ikonokat festettem, épp a kötelezõ fegyelmezettség miatt. Ebben a szakmai rengetegben az eligazodást jelentõ ösvényt – miként a dzsungelban haladónak is az ösvényt – magamnak kellett kitaposnom, megkeresnem. Munka és idõigényes szakmai stúdiumok voltak ezek a vidéki lét csendjében, amely tíz évig tartott. Színekkel, kémiai anyagokkal való kísérleteket tudtam eközben végezni. Ez analitikus festést kívánt, s ezeknek a tapasztalata volt az, ami engem képessé tehetett arra, hogy a székesegyházi megrendelést, nagy munkát, megbízást egyáltalán el merjem fogadni.
– A székesegyházi négy képbõl álló Mária ciklust a szakma az ott megjelenített alakok kiállása, a kompozíciós rend és fényviszonyok, színvilág miatt Caravaggió művészetével rokonítja. Ez a választás tudatos volt?
– Igazi tanulást csak az jelenthet, ha a régi mestereket tanulmányozza a mai kor festőművésze. Amikor a kilencvenes évek közepén kaptam egy olasz ösztöndíjat, akkor Rómában valóban iszonyatosan nagy hatással volt
rám az a festészet, a Caravaggizmus, amely évszázadokra meghatározta a nyugati festészetet. Nem csak katolikus területeken, de még a protestáns Hollandiában is, lásd Rembrandt művészetét. Ez a hang, azt kell mondjam, ma abszolút modern. Én mindig is vonzódtam ehhez a „hanghoz”, csak ilyen erõvel még nem hatott rám, mert nem találkoztam így szemtõl szemben eredeti Caravaggiókkal, és annyival, mint amennyi Rómában van. Ott az is világossá vált számomra, hogy ez a fajta rusztikus, élet-szagú, de szakrális festészet, amely ugyanakkor rendkívül természetfölötti tartalmat képes hordozni, ez ma nagyon időszerű.
– Mi ennek az időszerűségnek az oka?
– Talán épp azért időszerű ez a fajta festészet, mert az emberek eléggé elsüllyedtek a testi világban, s kell ez a fajta plasztikusság, rusztikus letapinthatóság. Rájöttem, hogy talán ez képes az evangélium tartalmát leginkább hordozni. Pontosan az egyszerűsége – mondani az eszköztárának a szegényessége miatt -, amely mindezen művészi puritanizmus ellenére a figurális festészet csúcsa. A kompozíció szempontjából csak a lényegre összpontosít, a fény-árnyékkal komponál. Világossá vált számomra, hogy a Maulbertsch-i festészet is ebbõl a piktúrából táplálkozott a kései barokkban. Nagyon sok nevet lehetne említeni e stílus kapcsán, mert Caravaggió ön
kéntelenül is iskolát alapított ezzel a festészettel. Én erre az útra ösztönösen leltem, számomra ez nem egy felvett manír, egy póz. Valóban élõ modelleket kerestem, tárgyakat. Például a Pásztorok imádása című képemhez a jászolt magam ácsoltam, amibe azután valódi kisbabát tettünk, élõ kisbárányt hoztam a műterembe, s így született meg a karácsonyi jelenetet ábrázoló festmény. Ami a képen látható, mind-mind valóságos személy, élõ figurák. A bölcsõt azután odaadtam egy szombathelyi pap barátomnak.
– Köztudott, nem mész a megrendelések után, nem vagy egy ilyen talpaló, a művészetedet mintegy áruba bocsátó művész.
– Valóban nem. A székesegyház négy képének az elkészítésére Konkoly István megyéspüspök úr kért fel. S miután én ezt a caravaggiói festészeti „nyelvet” beszélem, így vállaltam el a négy kép megfestését.
– Ez a munka – bár errõl nem szoktál beszélni – de négy évig tartott, négyéves, – mondhatni aszketikus – elvonulást igényelt tõled. Aki látott már ilyen méretű képet, s festett akár csak fél négyzetmétereset, és nem 60 négyzetméteres olajképet, az tudja mekkora energia, fizikai teljesítõképesség kellett ahhoz a munkához a szakmai felkészültségen túl. Miként mertél erre vállalkozni ?
– Valóban, ez egy fizikai kihívást is jelentett, hogy valaki, ez esetben én, egy 16 négyzetméteres területen 10-13 élõnél is nagyobb figurával egyensúlyoz, számol a torzulásokkal, mivel a festmények 15 méter magasan lesznek elhelyezve, s ehhez tudni kell, miként is mutat majd ott. E munkafolyamatban nem nagyon lehet hibázni, mert annak nagy ára van. Ha valamit elrontok, annak a kijavítása lehet, hogy egy hétbe telik. Tehát jó, ha az em
ber észnél van. Egy párszor ott fenn az állványon, a műteremben és a munka hevületében melléléptem, le is estem az állványról. Ez belefér ebbe a munkába. Mivel beszéltem a már említett caravaggiói nyelvezetet, mertem csak
elvállalni ezt a felkérést.
– Hát ez egy hõsies vállalkozás. Volt arra példa, hogy valamit elrontott, s azt ki kellett javítani ?
– Nem az a súlyosabb. Hanem mondjuk az, amikor négy napig bent vagy, dolgozol teljes izzással, elkészül a festmény, s kiderül a kompozícióról, hogy a templomi tér 15 méteres magasságában egyszerűen nem működik.
– Miként derült ez ki ?
– Úgy, hogy fotót készítettem, s beillesztettem abba a virtuális templomi térbe. Ott kiderült, hogy messzirõl a felhõre lépõ angyal felhõje nagy, s olybá tűnik, mint egy szörf, egy vízisízõ figura. Képzelheted, mit éreztem, kezdhettem elölrõl a munkát.
– De mégis elkészült a négy csodálatos kép, négy évig tartott ez a megfeszített munka.Miként lehet közben állandó hõfokon izzani ?
– Ez okozta az egyik legnagyobb problémát, hogy egész napos festést követõen másnap ugyanolyan hõfokra kell jutni, hogy törésnélkül folytathasd a munkát. S ott a vászon elõtt teljesen egyedül vagy. Senki nem tud segíteni. A fizikai teljesítõképesség határáig mész el esetenként. Volt olyan, hogy szinte teljesen kiszáradtam, mert a munka hevében elfeledkeztem a biológia kötelezõségrõl. Az orvos tett helyre. Attól kezdve mindig volt mellettem egy palack ásványvíz.
– Látván ezeket a hatalmas, 60 négyzetméteres felületeket, miként lehetett a festõvásznat kezelni, egyáltalán van ekkora méretű vászon Magyarországon ?
– Nincsen, ezért azt Belgiumban külön megrendelésre szõtték, s ezt kellett külön erre a célra gyártott fa keretre felfeszíteni, a keretet elõtte ki kellett találni, hogy strapabíró is legyen, s szétszedhetõ, mert a műteremből csak úgy lehetett a székesegyházba átszállítani. Így a műteremben a kész festményt, a vásznat leszedtük, feltekercseltük, átszállítottuk a templomba, s ott ismét felfeszítettük az összerakott keretre, s csak azután kerülhetett a falra, 15 méter magasságba. Arról nem is szólva, hogy alapozni is kellett azt a 60 négyzetméteres vásznat, pontosan ki kellett számolni, hogy milyen anyagból, adalékból mennyi kell. S iszonyatosan pontos rajzot kellett készíteni,
azt négyzethálóra, majd onnan a vászonra áttenni, bekalkulálva a templomi tér 15 méteres magassága miatti torzulásokat, s csak azután kezdõdhetett maga a festés. A kép elõtt kicsit törpének érzi az alkotó magát. Ilyenkor elgondolkodsz: Hogyan is van az, hogy az űrszondák világában nem tudunk katedrálisokat építeni? Hogy mennyire nehéz ez a feladat. Hogy mennyire elvágtuk ezeket a köldökzsinórokat, ami minket alkalmassá tenne ezeknek a feladatoknak az elvégzésére, holott a mesterség továbbadásával ez valaha évszázadokon át működött. S amikor kellene a mesterség, akkor kiderül, hogy nincsen senki, aki ezt neked tovább adná. Magad vagy. Mint egy Münchausen bárónak, üstöködnél fogva kell magadat felemelni ehhez a szakmai feladathoz. Ez inspirált engem, ez a kihívás, hogy olyasmit csináljak, ami ma teljesen elüt a megszokottól.
– Ez ellentmond a korszellemnek.
– Ellentmond bizony. Kis kitérõt hadd tegyek. Avantgárdnak én nem azt tartom, hogy valahol létezik egy csapat, akik lapozzák a magazint, vagy éppen az Internetet böngészik, s igyekeznek rácsatlakozni a legfrissebb világ
trendre, mert abban progresszivitás alig van.
Ez pusztán az információ áradat gyorsulásának a lüktetése, amely tele van tévedésekkel, divattal. Ez idegen tõlem. Én azt mondom, engem nem a divat érdekel, hanem az, ami örök. Ha emellett döntök, akkor szembesülnöm kell
azzal, hogy iszonyúan nehéz utam lesz. Pontosan azért, mert a szakmai tudást teljes felvértezettségben birtokolnom kel. Ez régen természetes volt, mert a mesterek tudták mindazt, ami ehhez szakmailag tudni kellett. Ma viszont egyedül kell ezt megharcolnod, nem számíthatsz segítségre. Magamnak kell megoldani a problémát, akár azt is, hogyan lehet egyik napról a másikra átvinni a lendületet, a száradási idõt befolyásolni, a színekkel, a lak
kokkal bánni, a képet felhangolni, mint egy zenész a hangszerét. Ez a fajta festészet a világban – még ha errõl azt tartják, hogy az nem korszerű – mégis kell. A visszajelzések is azt mutatják. Nem lehetnek a templomi fülkék resek, nem lehet mindent műmárványozni, nem lehet mindenhova ornamentikát festeni… – és a hétköznapi életben a poszterekbõl is elegünk van már, meg a reklámfigurákból.
– Így van. Szét van bombázva az emberi szem és lélek. Valójában mást sem lát, csak azt, hogy heccelik, vásárlásra ingerlik, tetszetõs plakátokkal, blikkfangokkal kísértik minden másodpercben. Ezzel szemben vizualitást
létrehozni, ábrázolni, ez volt számomra a feladat. És tulajdonképpen teljes egészében az árral szembeúszva, a világgal szembehelyezkedve kell ezt ma tenni. Szerintem a művész nek az a feladata, hogy ezt a szembehelyezke
dést felvállalja. És ehhez tartozik az én életvitelem, életmódom, mert ez szervesen ebbe illik. Ez nem azt jelenti, hogy én nem érzem, mi van a világban. Nagyon is érzem. Mint Jónás a tök alatt, néha én is kitekintek, fölutazom
Budapestre, pontosan látom, hogy mi zajlik ott. De ahhoz, hogy alkotni tudjak, egy olyan zárt és fegyelmezett világot kell teremtenem, amelyben ezt egyáltalán meg tudom valósítani. Ismétlem, itt a legkisebb kép esetében is olyan feltételei vannak a munkának, amiket nem lehet rohanó, kapkodó, vagy koszos környezetben csinálni. Volt olyan, hogy takarítással kezdtem a napomat. Csak megfelelõ és tökéletes szerszámokkal lehet dolgozni úgy, hogy megközelítsem azt, amit a régiek tudtak. Ehhez tisztának kell lenni az ecsetnek, a palettának, a vászonnak, és annak a trének is, amelyben alkotsz.
– Úgy érzem, ennek a munkának esetedben a hit az alapja. Hogyan állsz a hittel, a feltöltõdéssel, a kétkedéssel? Mert hát a festõnek egy ekkora feladat elvégzéséhez óriási hitének kell lenni. S ha már itt a rend és a mai világ
bugyuta anakronizmusa szóba került, így karácsony táján megkérdezem. Miként viszonyulsz ehhez a fajta karácsonyhoz?
– Természetesen rettenetes, ami körülöttünk zajlik. A kereskedelem teljesen bedarálta ezt az ünnepet. Ezt mindenki tudja, csak azt nem, hogy a művészeten kívül minden más, amit a művészet helyébe léptettek, csak narkotikum.
– Mire gondolsz?
– Tudjuk, milyenek a műsorok, a bulvársajtó termékei, ezek valóban egy kábult állapotban tartják az embereket. Elvonási tünetek vannak. Sok ember a sorozatoktól függ, nem tud meglenni vetélkedõk, napi szenzációk nélkül. Nem az a baj, hogy valaki szórakozik, lehet, kell is. De van minõségi, és van a szórakoztatás. Én úgy látom, hogy ma marionetti gurákat, udvari bohócokat termelnek. Csak ezeket ma nem udvarinak, hanem államinak lehet nevezni. Régen is voltak udvari bohócok – Velazqez le is festett néhányat -, a probléma azonban ott van, hogy most már csak udvari bohócok vannak. E kétes figurák alakítják ki az emberek értékrendjét. Amikor azután szembesülnek halállal, tragédiákkal, akkor kiderül, hogy hiányzik valami nagyon fontos, amit kilúgoztunk az életünkbõl. És – már bocsánat – de annak kell örülni, hogy nemzeti ünnep, nemzeti gyász van, mert akkor nagy
szerű és komoly műsorok kerülnek a tévébe, az újságokba? Hát ez elképesztõ! Nemzeti sorsfordulós ünnep kell ahhoz, hogy normális értékrenddel találkozzunk – mondjuk a királyi televízióban és a reklámcsatornákon? Sajnos a
lényeges dolgok leváltak az életrõl, leválasztották õket, s ezért történhet meg az, hogy a karácsony is, annak a böjtje, az adventi 4 hét és vasárnap is ugyanúgy működik, mint ez a hétköznapi bevásárlós világ. Már minden az
ajándékvásárlásról szól, mintha ez lenne a karácsonyi felkészülés. Holott arról a misztériumról kellene szólnia, ami maga a titok, hogy arra ráérezzek, hogy több legyek, hogy rájöjjek arra a valós csodára, hogy az Isten ember
ré lett. Hogy igenis elõ kell adni, be kell gyakorolni, meg kell szólaltatni Johann Sebastian Bach karácsonyi oratóriumát, és azt végig kell élni. E nélkül nincsen karácsony. Lehet csingi-lingi fenyõággal imitálni, meg minden csecsebecsével, de ezt hagyjuk el, mert ennek semmi köze a karácsonyhoz.
– Minek van hozzá köze? Minek van köze? Ha más nem lehetséges, hát bemegyek egy istállóba, s megérzem annak légkörében azt, hogy egy ilyen megalázóan, de ugyanakkor meghatóan egyszerű helyre született a világmindenség ura. Ezt próbáltam a képen is követni, kifejezni, s nem a királyok imádást. Az egyszerű pásztorok kisded elé járulását. És a tanulatlan halászok, pásztorok bölcsességét. Kézzel fekvõ a párhuzam. Ma mindenki tanul, meg doktorátust végez, csak éppen a lényeges dolgok mellett megyünk el, az aranyhalak úsznak el, a mozgatórugó, az tűnik el. Karácsony kapcsán semmit nem találok olyan gusztustalannak, mint azt, amikor beszélnek „a szeretetrõl”, és folyton hajtogatják: Szeressük egymást! Miért, máskor nem kell szeretni? Ez is program lett, kipipálandó program a kereskedelem palettáján? Amikor vége a karácsonynak, akkor kidobjuk a karácsonyfát, majd jön s szilveszter, akkor nagyon mulatni kell, mert ha nem, hát az, snassz. Majd jön a farsang, Szent Valentinbõl csináltak egy Valentin napot, majd jöhet a húsvét, a nyuszi, a locsolkodás, a ballagás, onnan belezuhanunk a nyárba, akkor le kell bar-nulni, már augusztus 20-nál tartunk, tűzijátékkal. Mert tűzijáték nélkül aztán nem élhetünk, az nagyon fontos. És ez így megy egész évben. Az élet minõsége egyszerűen devalválódott. Fogyasztói programpont lettünk és az ünnepek is azokká válnak lassan, ha hagyjuk. Ne legyen minden nap karácsony, ez hazugság! Fõként ne csináljunk belõle cirkuszi produkciót, egy üngyülü-büngyülü ünnepecskét, ami nem másról szól, mint arról, hogy a kereskedõk megzsírosodjanak. Hát meg kell nézni, hogyan vásárolnak az emberek karácsony elõtt. Mint a hörcsögök, mindent begyűjtenek ebben az ostoba vásárlási lázban. Nem tudom, kis és mi tud ennek határt szabni. Talán a pénztárca…
Érdemes megnézni, hogy így karácsony tájt a pszichiátriákon mennyire megszaporodnak a lelki betegek. Mindenki érzi, baj van. Ebben a nyitott folyamatban a művész az, aki megérzi, meg tudja fogalmazni verssel, műalkotással ezt, s felhívja a figyelmet arra, hogy ez a társadalom nem épülhet pusztán fogyasztásra. És arra sem, hogy csak rendõrökkel lehet a rendet fenntartani, és törvényekkel. Nem, mert a legfõbb törvény az erkölcsi törvény, ami bizalomra épül. Minden erre épül. Az is bizalomra épül, ha veszek egy csomag piros paprikát. Ha én az orvos kése alá fekszem, az nem pénzzel megváltható, hisz bizalomra épül, szakmai tisztességre. A pék mellett sem állhat egy õrszem, aki ellenõrzi, hogy minden rendben van-e. Ha ezt a bizalmat, amely erkölcsi renden alapszik, elveszíti a társadalom, akkor halálra van ítélve, s csak idõ kérdése, mikor következik be az összeomlás. S ha a vezetõk odafönn nem mutatnak példát, akkor a lent lévõ emberek, az egyszerű állampolgárok ezt a torz rendet tükrözik vissza. Most egyfajta anarchia van, egy fölkavarodott zaccos állapotban élünk. Mert a szabadsággal élni kell, de nem visszaélni. Mit is nevezünk szabadságnak? Hogy semmibe veszem más jogait? S olyant nem teszek másnak, amit magamnak sem tennék. Lehet szidni az egyházakat, meg lehet azt mondani, hogy liberalizmus, mindent lehet mondani. De akkor tessék szíves lenni megmondani, hogy mitõl fog működni a társadalom? Mert attól nem, hogy több rendõr lesz, hisz ugyanonnan jönnek, mint az állampolgár, s ugyanazt termelik ki. Akkor, tessék beszélni az oktatásról! Abszolút ellehetetlenítették. Lassan már semmit nem lehet megtanítani ott, ahol pedig ez lenne az alap.
– No, ebbe a tülekedõs világba nehezen illik bele Kisléghi Nagy Ádám festőművész. Jövõre mégis kiállításod lesz. Holott te soha nem a heppeningek világába illõ trüvájjal rukkolsz elõ, s nem is a kávéházi létet kedveled.
– Valóban nem. A Mon Parnass-i világ bohém, sztárallűröktől terhelt szivarfüstös világa nem az én világom. Ez egyébként is zsákutca, ebbe az „utcába” sok kollégám is betévedt. Én valóban kikoptam a kiállításokról is, mert ma
a kiállítás nem egyéb, mint egy vernisszázs, ami ugye azt jelentette valaha, hogy az elkészült képet lelakkozták, mielõtt bemutatták volna. Ma ez úgy zajlik, hogy összejön a szakma, és azok, akiknek meg akarják mutatni a
műalkotásokat. A kiállítás egy estére szóló társadalmi összejövetellé degradálódott, ahol csak a szakma képviselteti magát a szakmának. Tulajdonképpen másnap már senki nem téved be a kiállító térbe, mert nem is jut erre
ideje az embereknek, meg azzal, amit ott látnak, kellõképpen el is rettentették õket. Ez napjaink művészete. S milyen érdekes, Párizsban a Louvrban, Firenzében az Uffiziban, Bécsben a Kunsthistorishes Múzeumban, a
nem beszélve a Vatikáni Múzeumról, ott megkígyóznak a sorok. A modern művészetek múzeumában meg lézengnek. Ha a szabad demokráciáról beszélünk, akkor bizony ki kell mondani, hogy a mennyiség és a minõség közé nem lehet egyenlõségjelet tenni. Ha viszont így van, akkor miért nem számít ez a többség?
S a kérdést még folytathatnánk.
– No, mi is lesz jövõre a kiállítással?
– Hát igen. Bevallom, én nem vagyok ilyen kiállításra a műteremben termelõ típus, akinél gyűlnek a kész festmények a fal mellé fordítva. Én megbízásra dolgozom. Műalkotásaim zöme templomokba került, ahol rossz szó
használattal élve kvázi üzemelnek a képek, s ha kell, prédikálnak.
– Egyenvilágban élünk. Olybá tűnik, mintha mindent egy ember csinálna. Igaz ez a művészetre is?
– Igen. Egyre inkább általános trendek működnek a világban, és trendcsináló teoretikusok hada „munkálkodik” különféle elvektõl vezéreltetve. Ám ebben a kvázi egyen világban úgy érzem felértékelõdött a klasszikus
művészet. Ami azt jelenti, az embereknek egyre inkább elege van a blöffökbõl. Hogy a kultúrpolitika miként működik másutt, nem tudom, de az biztos, hogy a bűn – minden globalizmus ellenére – az itt is, meg Új-Zélandon is bűn.
– Találkozunk jövõre, a szombathelyi kiállításon.
– Hát, nem lesz könnyű. Mert képeim öszszeszedésére nem lesz energiám. Nem is az én feladatom. Azt tegyék meg a művészettörténészek. Akit érdekel, mit is festek, meg menjen be a székesegyházba, ahol a képeim vannak, s nézze meg õket. Talán a vázlatok, a kartonok bemutatása izgalmas lehet.
– Különálló része a háznak a műterem, amely teljes elkülönülést biztosít. Ennek belsõ elrendezése, kialakítása nem mondható szokványosnak. Miért éppen ilyen ez a műterem? Milyen rendezõ elv alapján készült?
– A műtermet én mindig is egy szentélynek tartottam, egy szakrális térnek, amely terület olyan kihasított része a világnak, ahol alkotok, ahol más törvények uralkodnak, minta a világban. Ez a lényege a szakrális térnek a profán térrel szemben is. Amíg a profán tér tudatos, ahol jöhetnek mehetnek az emberek, addig igazából a legbensõbb titkokhoz teljesen védett, a világtól elzárt, izolált helynek kell lennie. Ez a műterem számomra. Mindig is ez volt, de hát egy fõiskolán nagyon nehéz volt ezt megvalósítani. A székesegyházba szánt nagyméretű képeket a kollégiumban festettem. Ott is nehéz volt. Mindig arra törekedtem, hogy az elmélyült munkából ne zökkentsen ki a környezet, mert alkotás közben egy teljesen más világban élek. Hamvas Bélát idézve azt lehetne mondani: „Egyetlen egy valóság van, csak az Isten.” S ha ezt ma kimondom, annak tán még nagyobb a súlya, mint valamikor volt. Ma minden mást valóságosnak hisznek az emberek, mint a természet fölöttit. Ez az én legfõbb mondanivalóm mindenki számára. Igyekszem így is élni. Ismét csak Hamvas Bélát idézném, amely mintegy összesűríti az én ars poeticámat is: „Bolond az olyan ember, aki nem az örökéletre rendezkedik be.”
Az ember életének a súlypontja áthelyezõdött egy természet feletti létbe. Számomra az a valódi lét. Ez nálam nem imitáltság, s ez a – mondhatni templomi elkülönülés – látszik a műtermemben is. Ez a hit nálam napról napra erõsebb, ez alapján élek, így rendeztembe az életemet itt a Hegyháton, a hullámzó Pannon táj szélén, az erdõ mellett, közel a lélegzõ természethez. Ez a lét ad értelmet és ihletet mindennapjaimnak is.
– Köszönöm a beszélgetést.
Bodorkós András
