A nagyvezér Zrinyi-Újvár alól a Rába vidékére indult. Montecuccoli nyomon követte s július 22-ikén Mura-Szombatnál újabb német, Coligny vezetése alatt pedig franczia csapatok érkeztek táborába. Onnan Körmenden át Szent-Gotthárdhoz nyomult, hol július 28-ikán egyesítette a rendelkezésére álló összes hadakat. Csakhogy az élelmezésről nem történvén gondoskodás, a katonák a lakosságot dulták-rabolták, mely kétségbeesésében itt-ott fegyvert fogott ellenük. A császáriakat a Rába vize választotta el a töröktől, ki át igyekezett jutni a folyón, hogy végre csatára kényszerítse Montecuccolit. Némi meddő kisérlet után a nagyvezér ki is erőszakolta az átkelést s hadai egy részét a Rába innenső partján helyezte el. Július 29-ikén Szent-Gotthárdnál a két sereg szemben állt egymással.
De csak augusztus 1-én mérkőztek meg. A támadást nem Montecuccoli kezdte ugyan, de készen várta az ellenséget. Az egyesült keresztény sereg valami 30,000 harczosból állt. Csakhogy tüzérséggel, ágyúval egyedűl a császáriak voltak kellően ellátva, a francziák és a birodalmi hadak nem. A törökök számát 130,000-re teszik, melyből azonban legfölebb 60-70,000 volt katona, a többinek a harcztéren nem lehetett hasznát venni. Montecuccoli főleg a két szárnyat erősítette meg, s a balszárnyra rendelte Coligny franczia hadát, melyben sok előkelő nemes úr, szolgált; mig a jobbszárnyon a császári katonaságot helyezte el. A két szárny közt a középen a birodalmi had állott.
A török támadás épen a leggyöngébb pont, a közép ellen irányult s a birodalmi had csak akkor vette észre az ellenséget, mikor már a nyakán volt. Az erős rohamnak nem is birt ellenállani s érzékeny veszteséggel szoríttatott vissza. A veszélyes pillanatban egyfelől Montecuccoli, másfelől Herman badeni őrgróf az ellenségre vetették magukat, s szerencsésen visszaverték. A török még két izben teljes erővel ujította meg a támadást, de mindig hasztalan. Eközben a tüzérség erősen lövöldözte a Rába túlpartján levő török lovasságot, mely megfutott, mire a csata sorsa eldőlt s a török teljes vereséget szenvedett. A pasák közül többen, még pedig a legjelesebbek, elestek s 14,000 török harczos vérzett el, vagy veszett a Rába hullámaiba; 40 zászló, 15 ágyú került a győztesek kezébe s noha tulajdonképeni üldözés nem történt, a katonák töméntelen zsákmányt ejtettek. Magyarok a császári táborban nagyobb számmal nem harczoltak, mert az egykorúak szerint a vezérek hamis practicája kizárta őket a maguk hazája oltalmából. De – mondották – mégis magyar adta a győzelmet: a Rába vize, mely többet emésztett meg az ellenségből, mint a fegyver. A Rába vizén kivül azonban Zrinyi neve is hozzájárult a diadalhoz. A törökök azt hitték, hogy Zrinyivel állanak szemben, mert eszükbe sem juthatott, hogy a nagy törökverőt épen a döntő pillanatban tétlenségre kényszeríti irigyeinek konoksága. A török megvolt győződve, hogy Zrinyi vezeti a harczot s ez a tudat ólomsúlylyal nehezedett reá a csata folyamán. Zrinyitől rettegett, előle futott meg s ő neki engedte át a csatatért.
A szent-gotthárdi győzelem1 a legfényesebb fegyvertények, a legnagyobb diadalok egyike, melyeket keresztény fegyverek a törökön arattak. Csakhogy minden győzelem annyit ér, a mennyire a győztes fél értékesíteni tudja. A császári hadvezénylet és diplomatia azonban nem hasznosította igazi értékének megfelelően a szent-gotthárdi csatát. Montecuccoli nem üldözte a futó nagyvezért. Annál többet kérkedett győzelmével, mely Zrinyivel szemben ismét őt tette a hadjárat hősévé. Értett a reclamehoz, nagyhangú tudósításai szétmentek Európába s mindenüvé elvitték dicsőségét s a szent-gotthárdi diadal hirét. Jelentései nem is túlzottak, mert a győzelem könnyen a török teljes megsemmisítésére vezethetett volna. Csakhogy Montecuccoli tétlenűl pihent babérain s időt engedett a nagyvezérnek, hogy kiheverje a csapást, mely egy pillanatra teljesen elkábította. Minthogy nem üldözték, Ahmed pasa hamar föleszmélt s hadait a Bakonyon át Fehérvárnak, onnan meg Esztergomnak vezette, miközben megtalálta az eszközöket, melyek kijuttatták a hinárból. Még Érsek-Újvárt is fölmentette, melyet időközben Souches felvidéki csapatai kezdtek vivni. Augusztus végén azonban a nagyvezér közeledtének hirére az ostrom abban maradt s a császári had, melynek vezetését a beteg Souches Heisternek adta át, Cseklésznél Montecuccolival egyesült, ki már előbb 60 új ágyút kapott, most pedig 40,000 főnyi diadalmas haddal rendelkezett. De ekkor sem fordult az ellenség ellen, hanem mindig csak készült a cselekvésre. A vezérek – mondja a korszak egyik külföldi történésze, – „kizárólag hadi tanácskozásokkal mulattak, melyeknek nem volt más czéljuk, mint az, hogy a további harczok iránti kedvetlenséget, hogy ne mondjuk, a gyávaságot leplezgessék”.
De bármi megrovás illeti a hadvezérletet a nagy győzelem után, még sem ő, hanem a császári diplomatia volt az, mely a szent-gotthárdi napot minden értékéből kiforgatta. Minthogy az udvar soha sem akarta a háborút s mindent elkövetett, hogy a törökkel megegyezzék, a váratlan győzelmet csak alkalomnak használta, hogy régi szándékát immár valósítsa. A béke-tárgyalások tulajdonképen nem szüneteltek a háború egész folyamán. Mikor 1663-ban a nagyvezér Budáról Érsek-Újvár ellen ment, nem bocsátotta el Reninger császári követet. Ez állandóan a török táborban maradt s minthogy el volt látva a szükséges felhatalmazással, a nagyvezér ismételve tárgyalt vele, sőt időnként Lobkowitz herczeggel is váltott levelet a béke ügyében. Közvetlenűl a szent-gotthárdi csata előtt is folyt az alkú, melyet a vereség után a nagyvezér gyors befejezésre igyekezett juttatni. Megkönnyítette a megegyezést az, hogy egyes kérdések, melyek régebben nehézséget okoztak, időközben megoldást nyertek. Zrinyi-Újvár eltünt a föld szinéről, a legtöbb erdélyi várban levő németek meg Apafyhoz pártoltak. Ezzel legalább ezek a kényes kérdések el voltak döntve s igy kevesebb akadály állta útját a békekötésnek, melyre most a nagyvezér inkább rászorult, mint az udvar. Igy tehát már augusztus 10-ikén Vasvárt megköté Reningerrel a békeszerződést, még pedig a területi viszonyokat illetőleg az uti possidetis, a tényleges birtokállomány alapján. Mindenki megtartotta azt, a mit az utolsó évek mozgalmaiban szerzett. Lipótra visszaszállt tehát a két vármegye, Szatmár és Szabolcs, ellenben a töröké maradt Lugos, Karánsebes, Jenő, Várad és Érsek-Újvár, melylyel szemben a király jogot nyert, hogy saját területe védelmére más várat építsen. Erdélyre nézve a szerződés kimondotta, hogy a fejedelemség régi állapotába helyeztessék vissza, vagyis a szultán főhatalma alatt maradjon, a császár ellenben kivonja őrségeit s Székelyhid erődítményei, noha már Apafy kezén voltak, lerontassanak. A szerződés végűl intézkedett, hogy a két császár rendkivüli diszkövetséggel cserélje ki a végleg szentesített békeokmányt s ez alkalommal 200,000 forint értékű ajándékot küldjön egymásnak.
Az augusztus 10-iki vasvári szerződés Reninger műve, melyben Montecuccoli nem vett részt s mely kötelezővé csak úgy vált, ha a bécsi cabinet megerősiti. Ettől függött tehát a béke vagy háború kérdése. Az udvarnak nem is voltak kételyei az iránt, hogy a feltételek a lehető legkedvezőtlenebbek Magyarországra s hogy a török győzelmes hadjárat esetén sem nyerhetett volna többet. Ezzel Bécsben tisztában voltak s előre tudták, hogy a békeszerződés a magyaroknál a legnagyobb megütközést fogja kelteni. De a mint nem az ő érdekükben kezdték, akképen az ő érdekükben folytatni sem akarták a háborút. Az udvar figyelme kizárólag nyugatra irányult s békét akart keleten, bármi áldozatot ró az a magyarokra, kikről ez időben különben is azt állították, hogy csak a törököktől való félelem tartja őket féken s ha nem félnének, elszakadnának az uralkodó családtól.2 E balvélemény a minisztereket a vasvári béke gyors elfogadására ösztönözte, ámbár a szent-gotthárdi győzelmen kivül a nemzetközi viszonyok kedvező alakulata is a háború folytatását ajánlotta. XIV. Lajos franczia király hadai a császári táborban harczoltak. A brandenburgi választó, ki ekkor már tekintélyes hatalommal rendelkezett, kész volt új segélyt nyujtani. „A hitetlenek elleni harcz, a viszonyok rendezése Magyarországban s a szomszédos területeken olyan feladat volt, – írja egy osztrák történész3 – melyet az osztrák ház akkori szomszédainak helyeslésével és támogatásával oldhatott volna meg.”
De Bécsben egy pillanatig sem gondoltak az előnyök ily irányú kiaknázására. Reninger szerződését a legnagyobb örömmel vették s elfogadták minden pontját, pedig az egykorúak nézete szerint, ha csak némileg keménykednek, rá birhatják az aggódó nagyvezért, hogy legalább Érsek-Újvárt kiadja. De meg sem próbálták, hanem helybenhagyták a török minden feltételét. Azt azonban érezték, hogy e feltételek csúfosak, lealázók s Európaszerte megütközést fognak kelteni. Nem siettek tehát a kihirdetéssel s noha már szeptember elején kiszivárgott a békekötés hire, hivatalosan csak szeptember 26-ikán hozták köztudomásra. Montecuccolinak nem volt ugyan része megkötésében, de a tény maga nagyon kielégítette, mert nem kellett attól félnie, hogy a további háború megtépheti babérait, melyekre oly büszke volt. Pedig ezeket épen a békeszerződés tépte meg. Minthogy a vasvári béke kedvezőtlen volt a császárra, a szent-gotthárdi győzelem sokkal jelentéktelenebbnek tünt fel, mint a minő valóban volt.
A vasvári békével Lipót formaszerűen elejtette császári és királyi méltóságából folyó azon kettős kötelezettségét, hogy a török elleni háború zászlóvivője legyen. Trónra lépte óta az udvari politikában igen élesen domborodik ki a törekvés, hogy a szultánnal békében éljen. Eleinte az uralkodó e politikára ifjú kora miatt nem gyakorolhatott befolyást. De a vasvári béke megkötésekor nem volt többé gyermek; épen az időben lett huszonnégy éves, s minthogy hét éve ült már a trónon, nyilt volna alkalma az ügyekben tájékozást és tapasztalatot szereznie. Csakugyan tisztában volt a béke értékéről, s maga mondotta: „Jól tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni.”4 Mégis kapva kapott rajta, mert az örökös tartományokat megóvta a háború megpróbáltatásaitól. Különben is szabadulni akart a franczia segélytől s ép olyan kevéssé volt inyére a protestáns Brandenburggal szövetkezni. Általában nyugalmat óhajtott, mert házasodni készült. Elfogadta tehát ezt a „szomorú békeszerződést”,5 bármennyire sértették feltételei méltóságát és tisztességét. Igy azután szeptember végén a békekötés hivatalosan kihirdettetett. Mikor feltételei köztudomásra jutottak, az örökös tartományokban s a német birodalomban olyan felháborodás támadt s oly éles szavakban nyilvánult, hogy az udvar maga is meghökkent. Az izgatottságot csillapítandó, félhivatalosai azt hiresztelték, hogy nem volt sem elég pénz, sem elég katona a hadjárat folytatására, hogy Montecuccoli serege teljesen kimerült s igy merő kénytelenségből kellett békét kötni. De a császár csak időt akar nyerni s mihelyt összeszedi erejét, végcsapást fog a törökre mérni. Mindez azonban irányzatos koholmány volt a közvélemény megtévesztésére. Sem pénzügyi, sem katonai okok nem kényszerítették a békekötésre az udvart; még kevésbbé gondolt arra, hogy egyhamar megújítsa a háborút. Ellenkezőleg a vasvári békével csak betetőzte eddigi török politikáját, mely mindenképen kerülni akarta a szultánnal való összetűzést. Most egész nyiltan és teljesen különválasztotta a császári érdeket a magyarok érdekétől. E sajátszerű eljárást azzal indokolta, hogy a magyarok rosszúl viselték magukat a háborúban s az urak ellenséges magatartást követtek a császár iránt. Portia herczeg Gremonville franczia követnek a békekötés igazi okáúl azt mondotta, hogy a magyarok állhatatlanok s nem tudják, mit akarnak. Ők kezdték a háborút, de mikor meg volt üzenve, nem akartak benne részt venni. Most ellenben, mikor megvan a béke, folytatni szeretnék a harczot. Váradot és Érsek-Újvárt a császár azért engedte át, folytatta Portia, mert azt hiszi, hogy ilyképen inkább uruk és mesterük lehet a magyaroknak s megakadályozhatja őket abban, hogy elszakadjanak tőle s más királyt válaszszanak.6 Ez a felfogás az első percztől kezdve kizárta a lehetőséget, hogy a császári cabinet csak ideiglenesnek, csak fegyverszünetnek tekintse a vasvári békét. Ellenkezőleg sietett minden lealázó feltételnek eleget tenni s a portával mielőbb teljesen rendbe jönni. Az udvar e törekvését fölöttébb megkönnyité az a körülmény, hogy Ahmed pasa ép oly érzelmeket táplált a magyarok iránt, mint ő. A nagyvezér is a magyarokat okolta a háború meddőségeért s még jobban meggyűlölte őket, midőn megtudta, hogy a vasvári békét nem akarják elfogadni. Ellenszenvét folyton élesztette benne egyik legbizalmasabb embere, a porta főtolmácsa, Panajotti Miklós. Ez huszonöt éven át a császári követség szolgálatában állt, mig a nagyvezér maga mellé nem vette. Új állásában megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a bécsi udvarnak. A török állam összes titkait elárulta neki, s ravasz furfangja a bécsi politika leghűbb szövetségesévé tette a nagyvezért. A szent-gotthárdi csata különben is mély, egész életére kiható benyomást gyakorolt Ahmed pasára. Soha sem merte többé kardját a császáréval összemérni s politikájának sarkpontja lett a szultán és a császár közötti jó viszony fentartása.
Ha már a külföldön megütköztek a vasvári alku csúfos feltételein, Magyarországban a békeszerződés igazi kétségbeesést keltett, mert itt valóban szörnyű állapotokat törvényesített. Érsek-Újvár birtokában a török úgy szólván ketté tépte a még megmaradt királyi területet, mely addig hosszú foltként húzódott az Adriai tengertől a Kárpátokon át Erdély határáig. Immár ebbe a foltba beleékelte magát a török s még az érintkezést, a közlekedést a keleti és nyugoti országrész között is fölöttébb megnehezítette. Az északkeleti vármegyékből Pozsonyba az egyszerű utazás is veszélyessé vált a török közelsége miatt, kinek portyázói a fő országútat, mely a Vág völgyén vezetett, bármikor ellephették s elzárhatták. Másrészt az újabb hóditással s a vele járó hódoltatással számos egyházi és világi birtokos roppant kárt szenvedett s még további károktól tarthatott. Az esztergomi érsek évi jövedelme ötezer tallérral csökkent, mert Érsek-Újvár körüli javait és jövedelmeit mind elvesztette. Sőt a maradék is veszélyben forgott, mert előre lehetett látni, hogy az újvári török folytatni fogja a dúlást s a hódoltatást. Az országos és a magánsérelmek, a nemzet jövőjeért való aggodalom és saját, egyéni kárvallásuk a társadalom minden rétegében a legmélyebb elkeseredést keltették s a magyar tanácsosok annál kevésbbé akartak a szerződéshez járulni, mert sértette őket az is, hogy tudtuk és megkérdezésük nélkül köttetett. Növelte az elkeseredést az a hir, hogy a békeszerződésnek titkos pontjai vannak, melyek közvetlenűl a magyarok ellen irányulnak. Beszélték, hogy a békében ki van kötve, hogy a török nemcsak fel nem bujtogatja a magyarokat, hanem teljesen szabad kezet enged az udvarnak, hogy úgy bánjék velük, a mint jónak látja. Az izgatottság óriási volt mindenütt, a főuraknál, kiknek legtöbbje súlyos anyagi kárt szenvedett, valamint a vármegyékben. Elfogadhatatlannak találták a békekötést s egyes hevesvérűek azt hirdették, hogy esetleg fegyverrel akadályozzák meg végrehajtását. „Itt a békesség felől – irják Bednyéről november 3-ikán – csoda hirek futamodtak, hogy a felföldi magyarok contradicáltak azon békességnek s elpártoltak ő felségétől s nemsokára 20,000 svecus fog jönni segitségekre; ahhoz még, hogy a franczia király is protectiót igért nekik.”7
A közvélemény megnyugtatása érdekében az udvar eleinte súlyt helyezett arra, hogy a békét a magyar állami főtisztségek viselői s a király úgynevezett tanácsosai is elfogadják. Ezt csak erkölcsi, nem pedig jogi szempontból tartotta szükségesnek, mert a szerződés érvénybe lépett, mihelyt Lipót aláírta. Hogy elnémítsa őket, az udvar kész volt egyeseknek, kik vagyoni kárt szenvedtek, némi kárpótlást nyujtani s ily értelemben írta deczember 10-ikén Lipót király a magyar urakról, hogy „enyhén kell velük bánni, különben ágaskodnak, mint a kemény szájú lovak, vagy helyesebben, mint a csökönyös szamarak”.8 Lippay érseknek évi 6000 tallért s a bibornoki süveget, a nádornak a kassai, Zrinyi Péternek a károlyvárosi, Esterházy Pálnak a bányavidéki főkapitányságot helyezték kilátásba. Nádasdyt azzal biztatták, hogy üresedés esetén ő lesz a nádor. Sőt eleinte készek voltak a felvidéki vármegyék megnyugtatására a protestánsoknak szintén tenni némi engedményt. Az a terv merült fel, hogy magyar-német bizottság járja be a nádor elnöklete alatt az egész országot, egyrészt hogy a hely szinén jelölje meg ama pontokat, melyeket a területi viszonyok új alakulata miatt meg kell erősíteni, másrészt hogy megállapítsa, mely templomok adandók vissza a protestánsoknak. A bizottság határozatait azután országgyűlés elé akarták terjeszteni, melyet a király, ki már ekkor jegyben járt, azért óhajtott, hogy esküvő után nejét megkoronáztathassa. Eleinte október 31-ikére, azután november 25-ikére, Pozsonyba tervezték az urak gyűlését, melyen Lipót király is részt vett volna. A gyűlés azonban deczember 25-ikére maradt s Bécsben folyt le, miközben az udvar magatartása is megváltozott. Nem gondolt többé sérelmek orvoslására, politikai engedményekre, hanem a gyűlés tagjait már csak egyenként, magánérdekeik kielégítésével igyekezett megnyerni. Lobkowitz herczeg vállalkozott a hálátlan feladatra, hogy a vasvári szerződés előnyeiről meggyőzze az összegyűlt urakat. Felhozta, hogy a király visszanyerte Szatmár és Szabolcs vármegyéket, s kilátásba helyezte, hogy Érsek-Újvár helyett a Vág mentén új várat építenek. Szó sem volt tehát többé vegyes bizottság kiküldéséről, mely némely sérelmet is orvosoljon. Csak a szent koronát küldték vissza Pozsonyba, honnan a háború idején elvitték. De bármi keserű volt a gyűlésen megjelent urak hangulata, ama tény előtt, hogy a béke meg van kötve, meg kellett hajolniok. Az ország különben is tele volt német katonával, a fontosabb várakat német őrségek tartották kézben, s az udvar tudta, hogy megfékezhet minden ellenállást.9
A gyűlés csupán egyet tehetett tehát, azt, hogy megtagadta a békeszerződés elfogadását, mert erre magát illetéktelennek s az ügyet országgyűlés elé valónak tartotta. Igy a bécsi értekezlet eredménytelenűl oszlott szét. A nádor, hogy eléje ne vágjon az országgyűlés szabad elhatározásának, 1665 január 5-ikén megjelent a pozsonyi káptalan előtt, hol ünnepélyes tiltakozást vétetett föl. Ebben kijelenté, hogy sem a maga személyében, sem a rendek nevében a békeszerződéshez nem járulhat s járulni nem akar s ámbár két császári biztossal részt vesz az új vár épitésére alkalmas terület kiszemelésében, eleve tiltakozik társainak minden oly cselekménye ellen, mely az ország jogait sérthetné.
Az udvar azonban a tiltakozással nem törődött, hanem következetesen haladt a maga útján tovább. Első sorban kerülni igyekezett mindent, a mi a portát ingerelhetné. Maga a nagyvezér kimondotta a béketárgyalások folyamán, hogy a határszéli villongásokat, apróbb beütéseket (s ilyeneknek tekintendők mindazok, melyekben 5000-nél kevesebb ember vesz részt) nem fogja békeszegésnek minősíteni. Mindazáltal Lipót még az ilyen apró mérkőzésektől is eltiltotta katonáit,10 noha a török folyton csipkedte a királyi területet. Másrészt az udvar megtett mindent, hogy akkorra, mikor a diszkövetség a szerződés szentesített példányát Konstantinápolyba megviszi, a maga részéről elvállalt kötelezettségek teljesítve legyenek. Ez okból azonnal sürgetni kezdte Székelyhid erődítményeinek lerontását. E vár egy év óta Apafy kezén volt, ki Erdély biztossága érdekében azt óhajtotta, hogy ne hányják szét falait, De a bécsi udvar ragaszkodott a szerződés szigorú végrehajtásához s Apafy kénytelen volt engedni, hogy a vár „pogány kézre ne essék, hanem két császár békességével hányassék el”. Csakhogy a rosszúl fizetett magyar-német őrség, mely csak néha napján látott egy kis zsoldot s örökké nyugtalankodott,11 azzal fenyegetőzött, hogy fegyverrel áll ellent a lebontásnak. Hogy a fejedelmet az őrség elleni erélyes fellépésre birja, az udvar megigérte neki. hogy a császári követek támogatni fogják másnemű kivánságait a portán. Ennek következtében Apafy kielégítette az őrséget s 1665 januárban a különben kitűnően felszerelt vár erődítményeit földig lebonttatta.12 Erre a békeszerződés értelmében a legutolsó német őrségek is eltávoztak az erdélyi várakból.
Apafy bizton számított reá, hogy a készséget, melylyel Székelyhid ügyét rendezte, Bécsben azzal fogják viszonozni, hogy támogatják törekvéseit, melyek oda irányultak, hogy valósággá legyen a vasvári béke azon pontja, mely szerint Erdély régi állapotába helyezendő vissza. Ezt a békét a császár kötötte s első sorban tőle függött, hogy a szerződés igérte restitutió ténynyé váljék. Különösen két irányban óhajtotta Erdély ezt a régi állapotba való visszahelyezést. Az utóbbi években portai adója szertelenűl emeltetett, másrészt ugyanakkor Várad és Temesvár felől nagyarányú hódoltatással csökkentették területét s ezzel teherviselő képességét. Azon czímen, hogy az illető községek Váradhoz tartoznak, a török az országnak valami egynegyed részét hódoltatta be s veszedelmesen közeledett a főfontosságú sóbányákhoz, a kincstár egyik legdúsabb jövedelmi forrásához. Apafy azt óhajtotta tehát, hogy a császár járjon közbe a portán, hogy Erdély adója mérsékeltessék, az ország területi épsége pedig ne csorbittassék. E két baj orvoslását kereste Apafy s minthogy mindegyik a vasvári béke előtti időkből származott, még 1664 január 1-jén Lajos franczia király közvetítését is kikérte. A franczia cabinet igen behatóan foglalkozott a kérdéssel, minő politikát kövessen Erdély irányában. Arra a meggyőződésre jutott, hogy Francziaország mindenesetre hasznát veheti Erdélynek, kivált az esetben, ha a Habsburgok a lengyel korona megszerzésén fáradoznának s e terveiket kellene meghiúsitani. Lajos király október 3-ikán nagyon udvariasan felelt tehát Apafynak s igérte, hogy utasítja portai követét, hogy a fejedelem kivánságait támogassa.13 November elején az ifjú Bethlen Miklós Bécsbe érkezett s kérdezősködött, van-e ott franczia követ. Mihelyt megtudta, hogy Gremonville az, kétségkivül a fejedelem megbizásából fölkereste, s érintkezésbe lépett vele. Apafy közvetlenűl a nagyvezérnél is tett kisérleteket kettős panasza orvoslása iránt. De nem boldogult s azért volt kénytelen a külhatalmakhoz folyamodni. Minthogy Francziaország kilátásba helyezte az erkölcsi támogatást, a fejedelem külön megbizásban Bécsbe küldte Bánffy Dénest, hogy az a nagy diszkövetség, mely a portának megviszi a szentesitett szerződést, s a benne megállapított ajándékot, Erdély ügyének a békekötés értelmében való rendezését is sürgesse, mire Bánffy csakugyan igéretet kapott.
A portára küldött követség élén gróf Leslie Walter, a harminczéves háború egyik katonája, később a szlavon végek főkapitánya állt.14 1665 május 15-ikén indult Bécsből fényes és nagy kisérettel, melyben egyetlen magyar sem volt. Harmincznégy hajó vitte le a Dunán, s szeptember 17-ikén ért Konstantinápolyba, hol 1666 januárig maradt. Nagy fénynyel fogadták, olyan előzékenységgel, mint keresztény követet azelőtt soha sem. Költött is sokat s követsége többe került egy milliónál. Buzgón támogatta törekvéseit Reninger, az állandó követ, valamint Panajotti, a porta főtolmácsa. Sok mindenféle kivánsággal állt elő. Az érsek-újvári pasa valami 200 falut behódoltatott. Leslie ezek egy csoportjának visszaadását, esetleg az újvári erőditmények lebontását, valamint a héttoronyban elzárt keresztény foglyok kiadását kérte. De a nagyvezér ez irányban minden engedményt megtagadott s a budai pasához, egy renegáthoz utasította Lesliet. Ellenben előzékenyebb volt oly kérdésekben, melyek Magyarországot nem érintették. Leslienek sikerült kereskedelmi szerződést kötni, melynek alapján Bécsben keleti társaság alakult, de csak rövid ideig állt fenn. Szót emelt a keleti keresztények helyzetének javítása érdekében is s szabad megtelepedést igyekezett a jezsuitáknak a török birodalomban szerezni. Ellenben Erdély ügyét egyáltalán elő sem hozta a nagyvezérnek, noha Apafy ezer aranyat küldött Reningernek, sőt még többet igért, ha panaszait kellő nyomatékkal támogatja. Küldött pénzt Panajottinak is, ki 1663 óta folyton, de kivált ekkor nagyon biztatta a fejedelmet. Leslie azonban szóvá sem tette Erdély dolgát. Kétségkivül az ő meggyőződését fejezte ki patere, midőn azt mondotta, hogy „nem engedi ugyan a kereszténység, hogy Erdélyt török űlje meg, de nem jó Erdélynek felettébb gazdagnak, boldognak lenni”.15 Mindazáltal Bécsből folyton biztatták Apafyt, hogy Leslie támogatni fogja kéréseit, sőt a támogatás fejében viszonzásul az erdélyi katholikusok számára engedményeket kértek tőle. Az erdélyi követek, kiket a nagyvezér „pokol szemmel” nézett, Lesliebe és Reningerbe vetették tehát minden reményüket. Mindkettőtől kaptak is igéretet s Paskó Kristóf eleinte megnyugtató jelentéseket küldött haza Erdélybe. Reningerben lehetett is némi jóakarat. De midőn látta a nagyvezér ellenszenvét a magyarok és az erdélyiek iránt, a kényes kérdést egyáltalán elő sem merte hozni. Növelte a bajt, hogy Apafy késett az évi adó beküldésével, pedig a portának pénzre volt szüksége s nagyon neheztelt a késedelem miatt. Ily körülmények közt a császári követek egyik legfőbb feladatukról, Erdélynek régi állapotába való visszahelyezéséről teljesen megfeledkeztek. Úgy okoskodtak, hogy a török Erdélyt „meg ne nyomorgassa, az nem lehet; Magyarországnak és Erdélynek nem kell szabadságot engedni”.16
Reninger később azt hozta föl mentségűl, hogy „Apafy uram igen lágyan viseli magát”. Az agyon gyötört Erdélytől kivánt tehát keményebb magatartást, mikor maga a római császár is meghunyászkodott a szultán előtt. Igy Leslie követsége meddő maradt, de csak annyiban, a mennyiben az volt feladata, hogy Magyar- vagy Erdélyországnak szerezzen némi kedvezményt. Ellenben titkos, de tulajdonképeni czélját, hogy a császári udvar és a porta viszonyát lehetőleg szivélyessé tegye s a lezajlott háború által keltett keserűséget eloszlassa, teljes mértékben elérte.
Mig Leslie a portán tartózkodott, Bécsben török diszkövetség nyujtotta át a szentesített szerződést s az ajándékokat. Ép oly kitűntető fogadtatásban részesült, mint Leslie a portán, és nagyon elégedetten tért haza. Így minden megtörtént, hogy a császár és a szultán jó viszonya szilárd alapot és állandóságot nyerjen. Valóban soha a porta és a bécsi udvar olyan barátságban nem állott, mint a következő években mindaddig, mig Ahmed nagyvezér meg nem halt (1676). A magyarság ez időben szemben találta önállósága megtartására irányuló törekvéseiben mind a kettőt. Oly természetellenes, oly egészségtelen volt ez a fordulat, hogy mulhatatlanúl erőszakos rázkódtatásokra, véres válságokra kellett vezetnie, melyekkel a következő húsz esztendő évlapjai csakugyan megteltek.
Nettebohm Vilmos porosz tanár 1887-ben tanulmányt tett közzé, hogy a csatáról Montecuccoli jelentései alapján támadt s azóta egyik történészről a másikra átszállt hagyományt új kutfők alapján megdöntse. Ezt azonban már előtte megtette Angeli őrnagy a Kriegsarchiv 1877-iki évfolyamában. Ma általános az a nézet, hogy a szent-gotthárdi csata csakugyan fényes diadal volt. De Montecuccoli nem használta ki, az udvar pedig sietve s oly feltételek mellett kötötte meg a békét, mintha a török nyerte volna meg a csatát.
Sacredo 1665-iki jelentése Fiedlernél.
Zwiedinek, Deutsche Gesch. I. 252.
Október 1-én kelt levele. Renner, Wien im Jahre 1653. 3.
Erdmannsdörfer, Deutsche Gesch. I. 373-374.
Gremonville 1664 november 6-iki jelentése. Mon. Slav. Merid. XIX.
Szerémi, Tört. Tár, 1893,. 623.
Renner, id. m. 6.
Mindez Gremonville jelentései alapján. Mon. Slav. Merid. XIX.
1664 október 7-iki levelében megparancsolta Radován komáromi vajdának, tartózkodjék a portyázásoktól s ne bántsa a törököt, különben a legsúlyosabb büntetésre számíthat. Dworak, id. m. 507.
Boldvai Márton kapitány jel. Török-Magyar Tört. Emlékek, VI.
Hadtört. Eml. 1890. 364-368.
Az iratok: Mon. Szlavor. Merid. XIX.
Útját leírja udvari papja: Taferner, Caesarea Legatio stb. czímű művében.
Paskó 1665 október 26-iki jelentése: Török-Magyar Tört. Emlékek, VI. 270.
Paskó Kristóf emlékirata. Tört. Tár, 1890. 32. A tárgyalásokról számos okmány Szilágyinál: Erdélyi Orsz. Eml. XIV
