Istenadta tehetség volt Török Richárd. Ezt többedszer állapítottam már meg magamban. Legutóbb a „Táncosnő” szobrának felállítása kapcsán is.
Aki Vasváron lakik, vagy aki turistaként látogat ide, nem szabad kihagynia a múzeum padlásterében, az úgynevezett Sárkánytoronyban kialakított tárlatot. Ami legelőször eszembe jut a kiállításról az, hogy milyen méltó helyet kaptak ezek a szobrok és plasztikák. Vasváron – úgy tudom pályázati pénzeknek is köszönhetően-, a legigényesebben kialakított kiállítóhely az övé. Az egyetlen nehézség a megközelítése. Ugyanis meredek lépcsőkön, ám korlát segítségével juthatunk a kiállító terembe. De megéri a fáradtságot. A portrék, az egész alakos szobrok és plasztikák egyszerűen szépek. Valahol Leonardo da Vinci tökéletes emberábrázolási kísérleteire emlékeztetnek. Szinte pihentető, hogy nem kell elvont üzeneteket kódolni alaktalan, „nonfiguratív” kompozíciókat értelmezve. Egyszerűen a látvány az esztétikum és a „feladat”. Na persze, nem mondom, hogy az arcokból, tekintetekből, gesztusokból nem lehet történeteket olvasni és mélyebb értelmezések után is kutatni. Akinek van kedve, ezt is megteheti. Például a Táncosnő esetében is. Nagyon érdekes és a magam értelmezésében ez zseniális Török Richárdnál: A külsőség is fontos üzenet, elem. A világban lehetséges harmóniákat, arányokat mutatja, kutatja. Azonban a szobrokban, illetve az ábrázolt emberekben rejlő belső feszültségeket is hihetetlen tudással és érzékkel rögzíti az alkotó. Pedig a műfaja plasztikus, szilárd, hideg anyagból való.
Így van ez a táncosnő esetében, Vasvár új szoborlakójánál is, mely a Nagy Gáspár Művelődési Központ közelében áll bronzból öntve. (Aki nem látta, „kötelező” feladat megnéznie) Távolról egy bájos, légies fiatal lány egész alakos szobra látszik, aki épp egy könnyed táncmozdulatot, balett lépést próbálgat. A nehéz bronzból Török Richardnak köszönhetően súlytalan balerina formálódott. Pont olyan, mint amilyenek a balett táncosnők általában. Íves mozdulttal szinte közelebb is hívja az épp arra járót. Barátkozni, megismerkedni.
Közelebb érve látszik, hogy nagyon részlet gazdag a kidolgozás. A könnyedséget, légiességet pontos anatómiai ábrázolással éri el Török Richárd. Még közelebb érve azonban finom döbbenet vesz az emberen erőt: A légiességnek, a táncművészetnek ugyanis ára van. A balettcipőbe nyomorított lábon előbb utóbb meglátszanak ennek következményei. De leginkább az arc döbbenetese. Távolról, amilyen harmóniát üzen a táncos légies mozdulata, közelről az arc annál szomorúbb. A küzdelmek, a próbák, a művészetnek mindet alávetett élet nehézségei rajzolódnak ki rajta. Nem könnyű alkotó embernek lenni. De nem könnyű az életben, „életművésznek” sem lenni. Pedig erre a „műfajra is egyre több ember kényszerül.
Török Richárd véleménye ott az arcon. Bizonyára ő is nap mint nap ezt a kettősséget élte át. Harmónia a művészetben, nehézség az életben, a mindennapokban. Ezért is dönthetett úgy valószínűleg, hogy önként vet véget ennek a kettős szorításnak.
Egyszóval ebben rejlik szerintem a többi közt Török Richárd zsenialitása: Olyan szinten értett a művészeti ághoz, hogy bármit meg tudott jeleníteni szoborba „írva”, amit gondolt, tapasztalt, érzett. Érdemes ezeknek az alkotásoknak olvasójává képeznünk magunkat. Nem nehéz, mert rólunk szól minden.
Pogács Mónika jegyzete
