Több mint egy évtizede szerves része a Hegyháti Toborzó a város rendezvénykínálatának minden novemberben. Vasvár és térsége kulturális börzéje ez. A Hegyhát nyári rendezvényei, falunapjai is a toborzó programkínálatára épülnek. Az eseményt, amelyre csaknem húsz művészeti közösség, tánccsoport, dalkör, színjátszócsoport jelezte előzetesen részvételét, pontosan tizenegyedik alkalommal rendezték meg a Nagy Gáspár Művelődési Központban. A toborzó inspiráló erővel hat a közösségekre. Legalább egy új műsort mindenki készít évről évre a rendezvény kedvéért. Ez legalább 15 települést érint ilyenkor és fellépőként csaknem 300 embert. Az idei találkozón 250 fellépő volt az összesítések szerint és 185 vacsoravendéget számoltak a szervezők. Vacsorára pedig egyfajta köszönetként, gesztusként a Toborzón fellépőket, a fellépőket segítőket hívják meg rendszeresen.
„Öröm látni, hogy a Hegyhátra jellemző aprófalvakban van még tíz – húsz fiatal, akik összetartanak. Ez nagyon jó jel. Sok fiatal művészeti csoportja és a szereplés kedvéért tér vissza a városból falujába alkalmilag”– mondta Gergye Rezső, a Nagy Gáspár Művelődési Központ igazgatója a rendezvény értékéről.
A toborzó épp ezért van sikerre ítélve: a közösségeket együttműködésre ösztönzi és jól tudja mindenki, hogy nem kell tartani kudarctól sem. Ha a színpadon nem is a tervek szerint sikerül egy-egy mozdulat vagy hang, a közönség pozitív kisugárzása átsegíti a fellépőt a nehézségeken. A kulturális mustra részeként a résztvevők megkoszorúzták Béri Balogh Ádám emléktábláját is, emlékezve az 1706-os novemberi győrvári csatára és arra, hogy a kuruc brigadéros sebesüléseit a legenda szerint Vasváron ápolták.
A Nagy Gáspár Művelődési Központ közösségi oldalán összegezte az idei Toborzó szép pillanatait, esszenciáját. (mellékeljük a szöveget) Az összefoglaló szerint az esemény az újra találkozásokról, a fellépések előtti izgalmakról, új formációk létrejöttéről és bemutatkozásáról, egy könyv bemutatásának pillanatairól, a generációk egymás iránti tiszteletéről, a csoportok külső eleganciájáról, a fellépők egymásra hangoltságáról, a szülők és a hozzátatozók jogos büszkeségéről, a karatésok belső fegyelmezettségéről szólt. Szólt továbbá a vacsoraasztalok melletti jóízű beszélgetésekről, a spontán közös dalolások semmihez nem hasonlító erejéről, a búcsúzó kézfogásokról, a minden protokolláris külsőséget nélkülöző emlékezésről, az egymástól való tanulásról, az egymásért felhangzó tapsról, a legkisebb fellépők bájos ügyességéről, a szembenézős koccintásokról, a kolomp sürgető hangjáról, a technikus profi rögtönzéseiről. Egyszóval a toborzó nem más, mint a vasvári, hegyháti közösségekben rejlő erő bemutatásának szép mintája.
