A Kákics zenekar indiai turnéja – beszámoló az együttes vasvári tagjától
A Balassi Intézet indiai meghívásának tettünk eleget a Kákics zenekarral november 18-ától a II. World Percussion Festival kapcsán Delhiben. Tárnok Ákos, Lendvai Tibor, Horváth Árpád, Nagy Norbert és jómagam, Kiss Lajos, öten indultunk isztambuli átszállással Indiába.
A történet azonban már előbb elkezdődött. A meghíváshoz a Balassi Intézet csupán két repülőjegyet tudott adni, a zenekar további három tagjának magának kellett gondoskodni a hiányzó összeg előteremtéséről. Nos, jó vasvári szokás szerint a hír hallatán – még a tudtom nélkül- hamar támogatókra találtam Kovács Tilda, volt polgármesterasszony, V. Németh Zsolt, a Vidékfejlesztési Minisztérium vidékfejlesztésért felelős államtitkára és Gergye Rezső, a Nagy Gáspár Kulturális Központ igazgatója személyében. Köszönet érte!
Szóval, irány India! Megérkezéskor hamar túltettük magunkat a szembeötlő furcsaságokon: higiénia hiánya, káosz, erős fűszeres étkezés, közlekedés (Ez utóbbiról azonban a későbbiekben szeretnék pár szót ejteni.). Jól teszi az utazó, ha mindezeket gyorsan beépíti gondolataiba és megpróbál koncentrálni a lényegre: Keresni az embert! A többi csak eszköz, minden, ami szembeötlik a megfogható kultúrából.
Tudtuk, hogy az idő rövid, ezért csak ízelítőt fogunk kapni az országból, az emberekről, ami csupán csak arra lesz elég, hogy megfogalmazódjanak a kérdések, a miértek. Azzal is tisztában voltunk, hogy a koncertturné miatt egy burokban leszünk, amiből csak a felszín egy-egy szösszenetét érzékelhetjük. Nem tudunk bekapcsolódni a hétköznapokba, mint ahogy tettük azt korábban a dél-amerikai útjainkon. Most „csak” muzsikusok és turisták leszünk.
Kovács Tibor, a Magyar Intézet direktora fogadott bennünket és mindjárt az első napon az intézet épületében egy próbát szervezett számunkra egy helyi ütős csapattal. A lelkes és virtuóz indiai dobosok tisztelettel fogadtak minket és mély alázattal álltak dalaink feldolgozásához. Hamar sikerült megtalálni a közös nevezőt egy moldvai összeállításban. Elég egyedi lett!
Lassacskán belerázódtunk a szabályokat nélkülöző, számunkra érthetetlen „logikai rendszerbe”. Elmondták: Ne keressük a logikát, a rendszert és a szabályokat!
A szabályok világából jövő európai embernek ez érthetetlen, de átértékelhető némiképpen az indiai állapotok láttán. Büntetünk, behajtunk, elítélünk, hangot adunk vélt igazságunknak, anélkül, hogy meggyőződnénk arról, hogy erkölcsi, vallási vagy egyszerűen egyetemes logika alapja van-e azoknak létjogosultsága… Kényelmes, hogy a jogi konvencionális korlátok megtartása terelgeti jellemünket, nem kell személyiségünket mérlegelésnek kitenni. „Problémakereső.” Valóban, ez lenne az európai ember definíciója?
Persze a szabályok kellenek, feltéve, ha van mögötte valami. Mi más is lenne, maradhatna egy gyarmati bélyeggel és a működő kasztrendszer szegény emberével, mint a vallás. Tartást ad a társadalmi hierarchia adott fokán, legyen az akár a legalja. Szalai Gergely Vince idegenvezetőnk elmondta, hogy Indiában van a legtöbb templom, mivel már a kocsikban elhelyezhető kis szentélyek is annak számítanak. Nos, nekünk is részünk lehetett egy teljes nap Delhiben néhány működő és műemlék templom megtekintésében Szalai Gergely Vince segítségével.
Megvallom, hamar elvesztettem a fonalat az Istenek családfa levezetése kapcsán. Egy szik templom azonban megragadott. Már a belépésnél le kellett vennünk a cipőnket, hogy megmosva lábunkat megtisztulva lépjünk be a szentélybe. Nem lett volna furcsa – Szalai Vince elmondása szerint -, ha egy ottani milliárdos mossa meg éppen a lábunkat. Gyakori, hogy itt teljesítenek szolgálatot akár hónapokon keresztül. Lejutottunk az épület konyhájába is, ahol nagy tömegekre főznek, annak, aki éppen betéved és megéhezik. Itt is együtt tevékenykednek a mélyszegénységből jöttek és a gazdagok. Ezután meglátogattuk a Qutub Minart, a világ legmagasabb minaretjét, az iszlám építészet remekét, ami a világörökség egyik helyszíne.
Egy kis bazározás, egy színházi előadás és jöhetett a vacsora, amit 10 előtt ritkán szolgálnak fel. Bazározás. Mi tagadás, jólesett az óvó kíséretből kiszabadulva mustrálni a portékákat és alkudozni a kofákkal egy a nem éppen bizalomgerjesztő negyedben. Gyalogosan menekülni a kiszámíthatatlan járművek elől, beszippantani az árusok sültjeinek illatát, a füstöt, elcsípni az utca emberének kacaját oda nem illő személyünk észlelése kapcsán. Találkozni a szent tehenekkel és hallgatni az élet egészséges, éktelen zsivaját.
Másnap Agra, az erőd, na és a Taj Mahal, a világ 7 új csodája közül az egyik. Az épületegyüttes megközelítését teve járaton lehet megtenni. A bejárat előtt hosszú sorokban kígyózó helyi látogatók. A turisták külön mehetnek be, a motozás után sem kell az egyébként szigorú sorban tartott helyiekkel menni. Kicsit szégyelltük is magunkat, hogy idegenek lévén szabadon mozoghatunk. Ám ez a helyieket nem zavarta. Mosolyogva üdvözöltek minket és örömmel vették, ha fotóztuk őket. Érthető, hiszen egész utunk során alig láttunk külföldieket. Az épület magáért beszél. Ugyan szkeptikusan megyek elébe a nagyon beharangozott dolgoknak, de amit láttam, azt valóban látni kell – kár a szóért, a betűért. Sah Dzsahan mogul san felesége emlékére állított síremléke mellé a folyó túlpartjára szerette volna megépíteni a sajátját is fekete márványból, erre azonban nem került sor, mert fia a túlköltekező császárt bebörtönöztette az agrai erődbe.
Eljött a koncert napja. A háromnapos rendezvénysorozat harmadik napjának első résztvevői voltunk. A hindi nyelven bemondott köszöntőnk után már beloptuk magunkat a közönség szívébe. Az elmélyülő zenehallgatás jeleként a nézők jobbra-balra tekergették a fejüket. Ez náluk nagy elismerés. A nézőszámot nem tudom pontosan meghatározni, de több ezren lehettek.
Másnap irány észak, Delhitől 250 km-re eső Saharanpur, ahol Pankaj Malhotra helyi ékszerész mecénás fogadott bennünket. Első este a lakásán adott fogadást, ahol mi is felléptünk. A meghívott vendégek ottani gazdagok, előkelőségek, akiknek büszkén mutatta be az egzotikumnak számító magyar legényeket. Az ő és a Spic Macaj Oktatóközpont szervezésében Saharanpurban és Dehradunban adtunk aztán a következő napokban koncerteket úgynevezett elit iskoláknak. A koncertek nagy sikerrel, jó hangulatban zajlottak. A gyerekek természetes rácsodálkozással fogadták a dalokat, volt bennük valami eredendően jó. Ottani magyaroktól kérdeztük, hogy ez csupán felvett szerep-e? Mire elmondták, hogy nem, ők tényleg ilyenek. Egyenruha, fegyelem és tisztelet, ami szokatlan a hazai iskolai rendszer ismerőinek. A lényeg mégis az volt, ami a koncert előtt és után történt. Sorfalas fogadtatás már az iskola előtt. Virágkoszorú a nyakunkba, köszöntő az igazgatótól, fogadás előtte és utána, beszélgetés, fényképezkedés, őszinte baráti gesztusok, szeretet. Eleinte nem engedtek sem a hangszertokhoz, sem a technikához nyúlni. Vélhetően a kasztrendszerből adódóan, hiszen mindenkinek megvan a hozzámért feladata, munkája. Szabályosan kuncogva a hátam mögött kinevettek a technikusok, ha a mikrofonállványhoz nyúltam, hogy beállítsam. Az az ő dolguk, maradjak csak nyugodtan, nem méltó hozzám. Ám nem, ez természetes mindennapi munka volt náluk, sokan vannak és idő van. Az embereket el kell foglalni.
Innétől kezdve koncerthelyszínről koncerthelyszínre vándoroltunk, nem volt szabadprogram. Láttunk majmokat, papagájokat, varjú nagyságú denevéreket és természetesen az utcán kóborló szent teheneket. Az ő sorsuk vidéken csak-csak istenes, de városban csak a szemét jut nekik. Nem egyszer tapasztaltuk, hogy papírzacskókat ettek. Ebbe bele is pusztulnak jószerivel.
Ígértem, hogy a közlekedésről még ejtek pár szót. A dél- amerikai országokban tapasztalt közlekedési káosz után nem vártuk, hogy meglepjen minket az itteni. Ám mégis. Hihetetlen rendezetlenül és sokasággal vesznek részt a közlekedésben. Tulajdonképpen folyamatosan szól a duda és a járművek cseleznek, mint a focisták a pályán. Szabály nem nagyon van- talán annyi, hogy ne menj neki a másiknak. Az autópályán rendszerint jön valamilyen jármű szembe. Pár nap után úgy fogtam fel, hogy egy túlélő kalandtúrára fizettem be. Minden megérkezéskor hálát adtunk az Istennek, hogy megúsztuk. Ami meglepő volt, hogy egyetlen balesetet, koccanást nem láttunk. Az emberek nem szidták egymást egyetlen kritikus veszélyhelyzetben sem. Tették a dolgukat és mosolyogva mentek tovább. A káosz igenis működik. Csak mi gondoljuk, hogy kényszerű szabályok biztosíthatják mindennapjaink folyamatát. Érthetetlen ez az európai problémakereső és a semmin rágódó embernek. A szabályok és a káosz mögött is a gyökereiből, a vallásából táplálkozó emberi lélek áll. A dolgok úgy vannak, ahogy hagyták, nem pedig a kényszeredett változtatások néha értelmetlen folyamatába predesztinálva. Mert a világot mi is úgy kaptuk, ahogy hagyták és egyszer mi fogjuk átadni.
Kiss Lajos
