gondolatok a Nagy Háború kitörésének századik évfordulóján
Magyarország idén az első világháborúra emlékezik, mely megszabta Európa és hazánk történelmét. A magyar nemzet sok százezer embert elvesztett, és olyan történelmi folyamatok indultak el akkor, amelyek ha tudjuk, ha nem, befolyásolják mai életünket.
Naponta sétálunk a Fő téri hősi emlékmű előtt, ücsörgünk mellette a padon. Eszünkbe jut-e rápillantva, hogy a száznál is több egykori vasvári fiatalember életáldozata mi végre is történt?
Az országzászlón a Zsoltárok Könyvéből való idézet nyújt némi eligazodást:
„Adtál a téged hívőknek zászlót, hogy felemeljék az igazságért”
Folytathatnánk a gondolatmenetet a háborúságot szítókra sújtó isteni igazságszolgáltatással:
„..Bárhogy élezi kardját az ellenség, bárhogy feszíti íját és céloz:
maga ellen irányítja a halált hozó fegyvert, és nyilai tüzes büntetéssé válnak…
…Gonoszsága visszahull saját fejére, álnoksága fejének tetejére.
A népek a maguk ásta verembe estek, s a hálóba, amelyet vetettek, az ő lábuk botlott.”
(Zsolt 9.17)
A háborús világ az ellentétre, az ellentétekre épült. A mai Európa és benne Magyarország az együttműködést tűzte ki céljául, s mint tudjuk, nem a múlt értelmezi önmagát, hanem a jelen értelmezi a múltat. Érdemes hát újragondolni múltunkat, s megkeresni benne azt is, ami a száz évvel ezelőtti idők konfliktusait nem csak a győztesek – vesztesek kettősségében érzékeli.
Az I. világháborút senki sem nyerte meg és senki sem vesztette el. A harcokba mindenki belefáradt, a frontvonalak megmerevedtek, ezért egy tisztességes békekötés megváltást hozott volna a szembenálló feleknek. Nem úgy, ahogy Trianonban történt, s aminek legfőbb kárvallottja éppen a magyarság lett. Jeremiás próféta szerint: „A békét vártuk, de nem jött semmi jó” Tisztelet a hősöknek emberi erényeikért, amelyek talán a normál életben meg sem mutatkoznak. A bajtársiasság, amely óvja, félti, védi a másik ember életét. A halált megvető bátorság, amellyel sebesültjeiket hordozták, vagy éppen az utolsó kenyérdarab, amelyet megosztottak, ha a helyzet úgy kívánta.
Idén nyáron az egykori Piavei front egyik magas-hegyvidéki szakaszán jártunk. A Monte Piana 2300 méteres lövészárkokkal szabdalt fennsíkjára küzdöttük fel magunkat könnyű túrafelszerelésben. Elgondolkozhattunk, hogy annak idején honvédjeinknek 35-40 kilós teherrel a hátukon kellett a céljukig eljutni, embertelenül nehéz terepen heves ágyútűz közepette. Az odakerült – főként – alföldi parasztok, mesteremberek, tanárok, diákok, hivatalnokok jórésze soha nem látott akkora csúcsokat. Nyáron a tűző nappal, a vízhiánnyal, télen a hideggel és a hóval is meg kellett küzdeni. Mégis megtették a kötelességüket, mégis helytálltak a hazájuk becsületéért, családjuk, hazájuk iránti szeretetből. Hősök hát nem csak a harctéren elesettek, de a háború poklából hazatért katonáink is. Nemrégiben Ferenc pápa a legnagyobb olasz katonai temetőben járt, ahol sok nemzet névtelen katonája van eltemetve, köztük magyarok ezrei is. A pápa együtt imádkozott mindenkiért és szólt a háború őrültsége ellen és a békéért, a megtérésért, az önzés, a fegyverkezés, az idegen népek gyűlölete ellen.
„Az Úr erőt ad népének, az Úr megadja népének a béke és nyugalom áldását. ” (Zsolt. 29.1-11)
-aus-
