Hát ismét megvolt és megint csoda számba ment. Miért? Először is azért, mert majdnem elmaradt. A korábban Valentin napra tervezett fesztiválnapról szervezői, meghirdetői sajnálkozva ugyan, de objektív okokból lemondtak. A közakarat, ahogy korábban is írtuk, azaz a színjátszók újra jelentkezése, a nézők érdeklődése miatt végül március első szombatján mégis megrendezték a programot a Nagy Gáspár Kulturális Központban.
Tudósítóként nem pont a kezdésre érve, a szokásos kreatív térbe érkeztem. A szó szoros értelmében is, hisz a fesztivált a Nagy Gáspár Művelődési Központ előterében rendezik meg rendszerint. Itt aztán a horizontális és a vertikális, vagyis vízszintesen és fölfelé is szabad és adott a tér, így van alkotói közege a csapatoknak. Az akklimatizálódás után láttam meg, hogy az eredményjelzőn csak három csapat szerepel. Először azt hittem, majd a bemutatkozás sorrendjében kerül fel a többi jelentkező, de nem így történt. Délután kettőig maradt a „Csitt” a „Csatt” és „Ólin” név csupán. És épp ezért itt a nap másik különlegessége: A csupán három csapat olyan intenzíven bejátszotta a teret és időt, mint a korábbi években a több mint egy tucat nevező. Ez is az improvizáció sajátossága lehet valószínűleg. Nem a résztvevők konkrét száma számít, hanem a bejátszandó tér, idő és feladat. Végül a díjkiosztón a három díjat a három csapat kapta. Logikus is, kézenfekvő is volt ez a döntés. De a folytatás már megint formabontó volt: Az Impro fesztivál Vasváron „improvizatíve” ért véget. Egyrészt a játszók a program végén közösen adtak a zsűrinek egy eljátszandó feladatot. Másrészt a zsűri a résztvevőkkel egyetértésben úgy döntött, hogy a gödöllői országos fesztiválra a három nevező csoportból állít össze egy négyfős, továbbjutó csapatot. Nem lesz egyszerű az egymást nem ismerő pápai különítménynek a vasvári, adott esetben olaszfai tagokkal szövetkezni, együtt csapatot alkotni. Mindenesetre lehet, hogy ez újabb lendületet ad az feladatok megoldásának is Gödöllőn. Az improvizáció már csak ilyen.
Pogács Mónika
