Dévai Nagy Kamilla nevét aligha kell bemutatni az olvasóknak. Csodálatos hangja, fennkölt elõadóstílusa, verses dalai révén több évtizede ismert előadóművész, s nagy tiszteletnek örvend határokon belül és a nagyvilág magyarjai között. Vasváron, az Aranya János Vers- és Prózamondó Verseny zsűrijét vezette. A verseny után beszélgettünk a művésznővel, aki 1996 óta régi-új életet él.
– Köszöntöm Vasváron abból az alkalomból, hogy Ön az Arany János Vers- és próza mondó Verseny zsűrijének az elnöke, mondhatom díszvendége e rendezvénynek 2005-ben. Kérem mesélje el, mivel foglalkozik, mi tölti ki életét,miként él?
– Biztos hogy tudni akarja?
– Igen, és azt hiszem az olvasók is kíváncsiak.
– Élni? Jó kérdés. Sokan nem hiszik el, hogy egy 5 négyzetméteres szobában élek egy iskolában, ahol én vagyok az igazgató, de a gondnok, az édesanya, a takarítónõ, a lábtörlõ és a lelki szemetesláda is egy személyben. Ugyanis 1996. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján túléltem egy óriási közlekedési balesetet. Két napig kómában voltam, leszakadt az egyik újam, újra tanultam járni, beszélni, ez fél évig tartott. Felépültem. Az Úr így adta tudtomra, hogy van még dolgom e földön. Az iskola jövõje a felépülés ideje alatt, a fehér szobában dõlt el. Bizonyosságot nyertem, hogy nem én akarom a pályámat folytatni, hanem a Teremtõ gondolta úgy, hogy amit eddig, 33 éves pályafutásom alatt megtanultam, adjam át a fiataloknak. Azoknak, akik nem dõltek be az újmódi technokrata kultúrának, a gépzenének, hanem szeretik az instrumentális muzsikát, s még mindig van lelkük ebben a felszeletelt, kisemmizett világban, s nyitottak a tiszta zenére, a tiszta gondolatokra, a kultúrára, az örök emberi értékekre, szeretik a régi verseket, históriás énekeket, balladákat, és saját maguk is írnak verset, szereznek zenét.
– Ha jól értem, egyfajta értékmegõrzõ, krónikás ének-zene iskolát álmodott meg.
– Igen. Értékmegõrzõ és értéket létrehozó énekmondó iskolát álmodtam meg. A szervezõdés is külön történet. Igazából nem is én gyűjtöt tem a fiatalokat magam köré, hanem amikor megneszelték ennek az iskolának a hírét, õk kerestek és jöttek hozzám tanulni.
– Az erjesztõ kovász.
– Igen, mondhatjuk így is. A módszerem igen egyszerű volt. Amikor mentem szerepelni, elõször egy, majd kettõ, három diákot vittem magammal, vagyis azonnal a mélyvízbe dobtam õket. Óvni, védeni tudtam õket, s a reszketésü-ket oldani, majd az elõadás után kielemeztük a produkciót. Így a vasvári zsűriben jól érzem magam, mert ugyanazt csinálom itt, mint Budapesten a hét minden napján.
– Hol van ez az iskola?
– Budapesten a III. kerület ben, a Zipernowsky Károly utca 1-3-ban található. Ez régen krónikás ének zeneiskola néven működött. Most, január 1-jével felvehettük, és megkaptuk a bírósági bejegyzést követõen a Krónikás Zenede nevet. Az elõdintézményt a múlt században a Liszt Ferenc Zeneakadémián hívták életre, Királyi Zenede néven.
– E nevet kiérdemelni nem semmi, pestiesen szólva. Önök mit tettek le a magyar kultúra asztalára, hogy a címet kiérdemeljék?
– Amit eddig letettünk, az 15 nagylemez, több mint tíz országban rendszeres fellépés. Elsõsorban a Kárpát-medence magyarságához járunk és a diaszpórában, a világ legtávolabbi pontjain, az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában élõ magyarsághoz, szinte kéthetente. És nem pénzért lépünk fel. Nekem nincsen pénztárcám 9 éve, amikor újjászülettem. Lakásom sincsen, a Rózsa-dombi villát is ebbe az iskolába
invesztáltam. Többévi hányattatást követõen a III. kerület polgármestere szánt meg bennünket, s kaptuk meg ezt az iskolát, amely a beomlás szélén van. Nekem azóta nincsen pénztárcám. Csákányoztunk, csempéztünk, gipszkarton falat húztunk, azóta is beázik a tetõ. Vagyis mindenütt szponzorokat keresünk.
– Mennyien viszik ezt az iskolát?
– Egyedül valóban nem lehet csinálni. Én megalapítottam az iskolát, s az elsõ hívó szóra 14 csodálatos tanár jelentkezett, akik egyetemen és fõiskolákon tanítanak. Név szerint is had emeljem ki Mádi Szabó Katalint, aki a Színművészeti Fõiskolán a musical-tanszak egyik vezetõje, Dr. Stollár Katalint, aki a színpadi beszédtechnika című könyvet is írta, Bahai Imre tanár urat, aki iskolánk indulásánál bábáskodott. Montágh Imrét, aki verstant okít, hisz verset sem lehet csak hályogkovács módjára írni. De az elsõ tanárok között említhetem a Zeneakadémia profeszszorát, Sághy Lászlót, akit annyira elragadott a hév, hogy azóta New Yorkban és másutt is taníta világban. De a régiek helyett mindig jönnek odaadó újak. Olyan tehetséges fiatal tanárok, mint Persi Krisztina, aki szolfézst, összhangzattant, zeneelméletet, zeneirodalmat tanít, s mellette a krónikás kórust is vezeti. Külön kell megemlítenem az énekes gitáros előadóművészek nevét. Gizella Pétert, aki Kossuth-díjasként sem átall tanítani, Smith Ferencet, a Honvéd Művész Együttesnek énekes-gitáros előadóművészét, de Radványi Balázs a Kaláka együttesbõl is tanított nálunk. Õ, mivel állami támogatás nélkül dolgoztunk és dolgozunk, ezért nem tudta tovább vállalni a tanítást. De tanítványaink hangtant, fénytant, mikrofondinamikai ismereteket is elsajátítanak nálunk, amit a Duna Televízióból Edelényi Gábor tanít. De ruhatervezõk, sminkesek is okítják növendékeinket.
– Ha nem kapnak állami támogatást, miként tud az iskola működni, létezni, s miként lehet ezt a kiélezett, feszített létet bírni?
– Úgy teremtjük meg az anyagi feltételeket, hogy a növendékekkel évente legalább 200 napot lépünk fel. Mellette még heti 70 órát tanítok is, s hét végén is megyek fellépni. Eddigi életemben soha nem használtam a nevemet, most viszont igen. Nem kihasználom, nem visszaélek azzal, hanem védjegyként kamatoztatom az iskola léte, fennmaradása érdekében. Úgy érzem nevem tisztességgel fémjelzett, amelyet nem rontott el semmiféle politika. Az iskola maximálisan távol is tartja magát mindenféle pártpolitikától. Egy szent célunk van. Ez a magyar történelem, irodalom, zenei, népzenei hagyományok ápolása, de újak teremtése is.
– Nem lehet ebbõl a majdnem azt mondtam
törvényen kívüli iskolai létbõl kitörni?
– De igen. Alig merem kimondani, de úgy tűnik, az idén sikerül az iskola akkreditációját megszerezni. Külön öröm számunkra, hogy a kulturális minisztériumban az államtitkár azt mondta, hogy ilyen iskola csak egy lehet, s azok mi leszünk. De még nem merem mindezt elkiabálni.
– Milyen a műhelymunka?
– Igen jó a kérdés. Intézeti jelleggel működünk, vagyis 24 órás nonstop foglalkozás van a gyerekekkel, akik már nemcsak Magyarországról, hanem a Kárpát-medencébõl, sõt az USA-ból is jönnek. Nem az a célunk, hogy azután itt maradjanak, hanem hogy visszamenjenek oda, ahol nagyon nagy szükség van rájuk a magyar kultúra ápolása érdekében. Hisz a krónikás énekes ma már rangot jelent. A küldetést teljesítõk a feledésre ítélt dalokat, verseket mentik meg, adják át a közönségnek. Igen érdekes a nyugatra szakadt generációk sorsa. Hamar asszimilálódnak, nyelvüket elfelejtik, igyekeznek is sokszor tudatosan beolvadni, mert úgy érzik, hogy így könnyebben érvényesülhetnek.
– Volt arra példa, hogy a diaszpórában élõ, mondjuk második generációs magyart, aki nyelvünket nem is beszéli, épp a históriás dalok „fertõzték meg”, s kezdtek el énekmondást tanulni?
– Igen volt. Ha már eljött ide Magyarországra mondjuk az USA-ból, akkor vele már nem sok dolgom van. Csak el kell vinnem szénásszekéren Erdélybe, meg kell simogattatnom a boci fejét, lovagoltatnom kell, és ez már nem álomkép, hanem megvalósított valóság. S azt is el kell mondanom, hogy azok, akik a Kárpát-medencébõl jöttek, nem akarják a magyar énekesek elõl elvenni a kenyeret. Visszamennek szülõföldjükre, s hitet, reményt víznek a határainkon túl élõ, elkeseredett, kisebbségben élõ magyaroknak. Irodalmi kávéházakat nyitnak, az írói és költõi lét letéteményesei lesznek, körülöttük pezsgõ élet indul el. Õk az erjesztõ kovász. Még akkor is, ha a decemberi népszavazás nagyon megkeserített õket. Ma viszont a bibliai álláspontra helyezkedünk. Ha megdobtak kõvel, mi kenyérrel, sok-sok kenyérrel válaszolunk erre. Ha leszerbezik, leoláhozzák, leszlovákozzák õket, õk csak azért is magyarul, tiszta magyarsággal énekelnek, tiszta tekintettel, sokszor könnyekkel a szemükben. Mert õk hazamennek. A nyugatiaknál pedig meghosszabbodik annak a közösségnek a magyar élete, ha ebbõl az iskolából valaki oda visszatér. Konkrétan San Franciskóból érkezett egy srác, akinek a telefonban még a bemutatkozását sem értettük. Hites Botondnak hívták, s aki CD-ket, lemezeket hallgatva jutott el hozzánk. Miután megtanult gyönyörű magyarsággal beszélni, dalolni, otthon a két leánytestvére ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Hát hogy van az, hogy Botond a szüleivel magyarul társalog, õk meg egy szót sem értenek? Arról nem is szólva, hogy amikor Botond szüleivel elõször beszélt magyarul, õk egyszerűen sírva fakadtak a meghatódottságtól. Azóta a két leánytestvér és a rokonság összes fiataljai versenyt hallgatják Botond tõlünk vitt históriás CD-lemezeit, s versengve tanulnak magyarul. Talán itt megemlíthetem, hogy fenntartásunkat épp az általunk kiadott históriás CD-k árából is igyekszünk – rossz magyarsággal szólva – fedezni.
– Az életmód, amellyel megfertõzõdik a hozzánk jött fiatalok, kicsit élettõl idegennek, mondhatni túl romantikusnak tűnik.
– Ez a realitás. Szövünk, fonunk, koncertezünk, mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez az iskola életben maradhasson. Szénás szekéren utazunk, s ha kell, egy zsák pityókáért lépünk fel, mondjuk Erdélyben, hisz határon túli magyarjaink nem dúskálnak az anyagi javak
ban. És mi, akiknek nincs pénzünk, és nagy lehetõségeink, mi mindig adunk a szívünkbõl, a szeretetünkbõl. S fellépéseinken szemtõl szemig, lélektõl lélekig szól ez a krónikás zene, amely alkalommal mindig kapunk mi is közönségünktõl. Szeretetet, megbecsülést, hitet. Ebbõl építkezünk.
– A Kardos László Általános Iskola aulájában, – amúgy a versmondóknak jutalomképpen – csodálatos koncertet adott Dévai Nagy Kamilla Liszt Ferenc-díjas énekes gitáros az Arany János Vers- és Prózamondó Versenyen. Itt Vas
váron mikor hallhatjuk Önt legközelebb?
– Elmondom, mint sok tréfát – címmel, április 2-án Vasváron a Helytörténeti Múzeumban este 17 órakor adunk József Attila estet, a költõgéniusz születésének 100 évfordulója alkalmából. Fellépõ társam, miként már 30 éve sokszor, most is a Radnóti-díjas Mohai Gábor, a Magyar Televízió népszerű bemondója lesz. Az esten József Attila levelezéseibõl hallhatnak részleteket, és felhangzanak a költõ szerelmi lírájának legszebb versei is. Találkozzunk április 2-án, szombaton este 5-kor!
– Művésznő, köszönöm a beszélgetést!
