A vasvári Varga Evelin Angyalka lett az ország legjobb vadásztanulója
A legjobb kikapcsolódás számára egy izgalmas cserkelés. Imádja az erdő illatát, s rajong az állatokért, de mindeközben jól tudja: az ökoszisztéma fennmaradásáért időnként el kell sütni a puskát. A 19 esztendős Varga Evelin Angyalka – a családi hagyományt követve – hivatásos vadásznak állt, majd a tavasszal sokak elismerését kivívva győzött a vadásztanulók országos versenyén. Lány első alkalommal vitte el a pálmát az országos megmérettetés történetében.
Evelin ma a technikusi vizsgával a zsebében az elnyert féléves külföldi ösztöndíjprogramra készül, úgy, ahogy eddigi feladataira is: kitartással és önfegyelemmel.
– Négy éves voltam, mikor édesapám először magával vitt az erdőbe. Az akkor, ott a lesen töltött órák jó előre kijelölték számomra azt az utat, amely az országos sikerig vezetett – kezdi a beszélgetést Varga Evelin Angyalka. – Ahogy emlékszem, az ekkor kialakult elhatározásomtól senki sem tudott eltéríteni, holott sportvadász édesapám és nagybátyám, hivatásos vadász bátyám sem lelkesedett a választásomért, sőt igyekeztek lebeszélni a szándékomtól. Ám egy percig sem volt kérdés számomra, hogy az általános iskola elvégzését követően a Herman Ottó Kertészeti, Környezetvédelmi, Vadgazdálkodási Szakképző Iskola vadgazdálkodási szakára jelentkezem. A család ellenérzései még ekkor sem csitultak, leginkább édesapám féltett, ezért letesztelt: egy őzbak kizsigerelését szánta elrettentő feladatnak. Azt hiszem, ha akkor akár csak egy villanásnyi tiltakozást is látott volna az arcomon, nem enged a választott szakra – meséli mosolyogva. A zsigerelés sikerült, az igazán nagy próbatételek azonban csak eztán következtek. Evelinnek egyedüli lányként kellett helyt állnia az 16 fős osztályban, s – ahogy fogalmaz – csípős nyelve a tanárokkal való kapcsolatát sem könnyítette meg. Így – részben talán menekülésként – a középiskola második évét egy zalaegerszegi középiskolában végezte, ám szíve visszahúzta.
– Még ma is a fülembe csengenek a visszavételemet támogató, akkori igazgatóhelyettesem szavai: nem szeretném, ha szégyent hoznál rám – emlékszik vissza Evelin, majd hozzáteszi: nemcsak Neki akart bizonyítani, hanem az egész világnak, méghozzá azt, hogy egy törékeny lány is lehet kimagasló egy férfiszakmában. Az elhatározást tettek követték: Evelin tanult és leérettségizett, idén pedig ötödéves technikusként elindult az Országos Szakmai Tanulmányi Versenyen. Az iskolai selejtező sikere után bejutott a fővárosi szóbeli fordulóba, ahol négy modulban adott számot tudásáról. A végeredményt napokkal később Hodvogner Csaba igazgatótól tudta meg. A kimerültségig tartó tanulás, a sok-sok izgalom meghozta gyümölcsét: az ország legjobb vadásztanulója Evelin lett.
– Valahogy fel sem fogtam, mi történik velem. Az volt az első dolgom, hogy felhívtam édesapámat a jó hírrel, aztán alig vártam, hogy hazaérjek és odaállhassak elé. Mikor megláttam a szemében az örömkönnyeket, akkor fogtam fel igazán, hogy mekkora dolog is az, amit elértem. Édesapám büszkesége mellett az tett a legboldogabbá, hogy bizonyítottam mindazoknak, akik nem hittek bennem – mondja büszkén. A munkának más eredményei is lettek: Evelin a Földművelésügyi Igazgatóság Vadászati Osztályán kapott gyakornoki állást, amely arra is lehetőséget ad, hogy a gyakorlatban lássa a szakma hivatali részét és jogi kereteit. Az országos eredménnyel pedig egy féléves németországi ösztöndíjat is elnyert, melynek köszönhetően januártól a Blaser cégnél egy vadászterület hivatásos vadászi teendőit fogja ellátni.
– Az öröm mellett az eredménynek akadtak árnyoldalai is. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a „férfiak világában” nagyon nehezen fogadják el a sikeremet. Az osztálytársakból kitört az irigység, előjöttek „az agyarak és a fogak”, s nem hagytak örülni. Sok barátnak hitt embert veszítettem el. Sokakban csalódtam. De ebből már fel tudok állni, van benne gyakorlatom – mondja keserűen. S éppen ezek a pofonok mutatják meg azt is, mi a fontos igazán; az én életemben édesapám. Talán ezért is jelentett számomra olyan sokat a siker, mert úgy gondolom, nem kell annál több mint mikor azt látjuk, hogy akit szeretünk boldog – kalandozik el Evelin, majd hozzáteszi: számomra édesapám a világ legjobb embere, az ő öröme a legfontosabb, s ezért igazán megérte.
– Apa mellett nagyon sokat köszönhetek az „Üss a hadasra!” Színpadnak is. Ez a kis család segített abban, hogy megtanuljak kibontakozni és ne zárkózzak el a világ elől, támogattak, jó irányba tereltek, alakították a személyiségemet, s mindezért cserébe csupán barátságot kértek. A rendezőnkre, Rajner Ágotára pedig nemcsak barátként, hanem pótanyaként is tekintek. Ő nemcsak a színházban hajt, hanem az életben is, ha bajban voltam, ott volt, ha hülyeséget csináltam kertelés nélkül megmondta, sírt és örült velem az elmúlt tíz évben. Ha nincs a színpad, lehet, hogy elkallódtam volna – jelenti ki határozottan, majd a színpad világától elkanyarodva a munkára terelődik a szó. – Nagyon örültem az irodai gyakornoki munka lehetőségének, annak ellenére, hogy én igazán a természetben érzem jól magam. Úgy gondolom, hogy sokan talán nem is értik a szakmám lényegét. Nem az vonz az egészben, hogy kioltom egy állat életét – magyarázza – hiszen az a legutolsó dolog, hogy az ember meghúzza az elsütő billentyűt. Addig munka van, addig tenni kell, mert ha mi nem teszünk semmit, akkor az állatvilágnak, ennek az ökoszisztémának vége. A jó vadász megkönnyezi az elejtett vadat, de jól tudja, mi a dolga: a következő vadnemzedék számára biztosítani az életteret – összegzi hivatása lényegét, majd a külföldi tanulmányút kapcsán az elhelyezkedés nehézségei kerülnek elő, a gyökerek fontosságára és velük Vasvár, s a kisvárosi élet szeretetére. S Evelin mesél, pörögnek a történek a fácánozás sportos lendületéről, a terítéken lévő vad körül kalaplevéve álló vadászsorfal különleges látványáról, a vadászlesen töltött, mindennél többet érő órákról, s egy ideális világról, ahol nem kuriózum az, hogy egy lány az ország legjobb vadásztanulója. –vv–
