2007. január 16-án délután minden személygépkocsi, benne sok ezer gyászoló, mind Nagytilaj községbe tart, a Vasi Hegyhát lankás tájainak ölelésében található parányi vasi faluba. Az 57 éves korában elhunyt Nagy Gáspár költő temetésére igyekeznek. A rendíthetetlen jellemű költőt kívánják utolsó útján elkísérni. A nagytilaji temető fenyveseinek árnyékában ezrek állnak. Állnak némán, fedetlen fővel a januári tavaszban. Mert a természet a télben tavaszt lázad. A Nap fennen ragyog, a Pannon táj, a zalai-vasi dombhát ölelésében aranyló barnán pompáznak a szántóföldek barázdái.
A természet, a szülőföld polgárai, egyszerű falusi emberek, rokonok, barátok, a magyar kulturális és szellemi élet lassan-lassan kimenő korba lépő tagjai állnak némán a ravatal körül. Veres András megyés püspök és számtalan egyházi nagyság búcsúztatja az egykori pannonhalmi bencés diákot, Nagy Gáspárt, aki most végképp elballag. Talán az utolsó rendíthetetlen lelkű, hajlíthatatlan derekú, Petőfihez mérhető költőt temetik a januári tavaszban. A költőt, aki bencés, pannonhalmi diákként megtanulta az alázatot, az Isten-hit mellett a szellemi szabadság tiszteletét, az élet szentségének tiszteletét. Hogy egyszer feljussunk. Oda, Szent Márton hegyére, s annál is feljebb – miként Korzenszky Richárd bencés szerzetes, tihanyi apát búcsúzott a ravatalnál Nagy Gáspártól, mindannyiunk Gazsijától.
S hogy ráncba szedjük magunkat, ebben a feldarabolós, kizsigerelős világban. S azok is vissza-visszataláljanak egymáshoz, önmagunkhoz, az indulás ifjonti értékeihez, akik mint kibomlott gesztenyék szétgurultak onnan fentről, Szent Márton hegyéről – miként a kedves barát, Görömbey András professzor búcsúzott Gazsitól.
Elveszett csatákat, hátköznapi bajvívásainkat, bajnoki mérkőzéseket, mindennapi vereségeinket követően már nem lesz, aki telefonos hívásaival megelőzzön – miként tette azt annyiszor – emlékezett a művészbarát, Orosz István festő-grafikus, ki e szavakkal bocsátotta át azon a kapun Gáspár barátját.
A költő, talán az utolsó hiteles, prófétáló magyar költő szállt sírba Nagy Gáspárral. Olyan költő, aki 1985-ben merte megfogalmazni, kimondani azt, amit Nagy Imréről és 1956-ról sokan csak rébuszokba csomagolva, virágnyelven mertek megtenni. S ha bátor tettéről faggatták, hát csak ennyit mondott szerényen: Nem volt bátorságom félni.
Veres András megyés püspök gyászbeszédében így tisztelgett Nagy Gáspár alakja előtt: Komolyan vette Istentől kapott hitvallását. Megértette a kiválasztottak felelősségét. Egy erkölcseiben emelkedettebb társadalomról álmodott – „hamura lángot hordó” költőnk. Nagy Gáspár hites, és hiteles költő volt, aki a legnehezebb időkben sem cserélte el azt a rendíthetetlen hitet sem pénzért, sem karrierért, pedig sok megaláztatást, mellőzést kellett elszenvednie. Valahogy mindig állt – nem előtte, nem mögött, a helyén állt. Prófétai jellem volt, akinek tettei összhangban álltak szavaival.
Csend van a nagytilaji temetőben, százados, sőt évezredes csend honol. Vigyázó magyarok állják körül a koporsót. Csak Sebestyén Márta dala töri meg ezt a csendet, szilánkokra zúzva a végtelennek hitt időt, hogy azután a gyémántos tisztaságú hangok hidat verjenek Nagytilajtól Vasvárig, Szombathelyig, s életed utolsó állomásáig, Budakesziig, ahonnan a polgárok búcsúüzenetén túl egy marék földet hoztak.
Búcsúzik Nagytilaj polgármestere, búcsúzik Bischof Péter, a Bencés Diákszövetség elnöke, s felzengenek a dalok: a Himnusz, a Szózat, az Erdélyi himnusz. Énekelnek az emberek hittel, megrendülten. S magunkban feltesszük a kérdést. Azt a kérdést, amit Gazsi hiteles élete sugall. Ki viszi tovább a lángot? Ki prófétál nekünk ezentúl összetartó lélekkel?
Csak az Isten a megmondhatója ennek. A nagytilaji temető fenyőfái rendíthetetlenül állnak, egyenes derékkal, a természet tavaszt lázad a januári télben. Gazsi, Nagy Gáspár, nyugodj békével! Isten veled!
– Bodorkós –
