„Mind egyedül állunk a föld szívén Átdöfve a nap egy sugarától És hirtelen itt van az este” (Salvatore Quasimodo, Nobel-díjas olasz költõ verse)
Ugyanolyan csöndben, észrevétlenül, ahogy fél évszázada elment, nemrégiben visszatért egy patinás vasvári ház homlokzatára Jézus. A megváltó szobrának eltüntetése, megmenekítése, ötvennégy éven át való bujdosása, évekig tartó keresése, már-már misztikumba hajló történet. Vasvári ballada, melynek hõsei köztünk járó, köznapi emberek. Benke Tibort mindenki úgy ismeri, mint aki féltõ szeretettel védi és óvja Vasvár értékeit, legyenek azok épített vagy természeti örökségünknek részei: – 2002 júniusában együtt örülhettünk a volt zárdaépület megújulásának, az ott kialakított bérlakások átadásakor. Ahogy az avatási ünnepségen ott álltam a mentõgarázsnál, szemben a megszépült fõhomlokzattal, az motoszkált bennem: valami hiányzik innen. Persze, hát üres a bejárat fölötti szépen kialakított szoborfülke. Ez másoknak is szemet szúrhatott, mert ezután néhányan beszélgettünk, vajon mi lehetett ott egykor? Többen is érdeklõdtünk errõl a városban, fõképpen idõsebbektõl. Arra sokan esküdtek, hogy az államosításig valamilyen szép szobor díszítette a homlokzatot, volt, aki Mária-alakra, Hajmási Franciska néni „Jézus Szíve” ábrázolásra emlékezett. Próbáltuk kideríteni, mi történhetett vele, vajon meg lehet-e még? Két év telt el úgy, hogy egyre kevesebb remény maradt az eredeti szobor elõkerülésére. Kis történelmi kitérõt kell tennünk, hogy a fiatalabbak is megértsék, miért is kellett a szívét felmutató Megváltó szobrának elhagynia õrhelyét, ahol is addig hosszú idõn át, nemcsak hogy háborítatlanul, de szeretettõl övezve fennállhatott. Segítségül hívjuk Szigeti Tibornak a vasvári domonkosokról készített krónikáját: „1950. június 18-án feloszlatták a rendet, internálták a domonkosokat… Azért, hogy a városban feltűnést ne keltsenek, sem a plébániát, sem a jegyzõséget nem értesítették elõzõleg. Katomio Gyula és Morosits kereskedõ éjfél elõtt jöttek hazafelé és látták, amikor a papok egyenként mentek ki a városból. Vasvár határában teherautóra rakták, és Szarvaskendre vitték õket, ahol már ott voltak a szombathelyi kórházi (betegápoló) apácák… A rend gyönyörű könyvtárát valószínűleg zúzdába vitték, és megsemmisítették…” Ekkor már két éve bezárultak a domonkos nõvérek által korábban működtetett Polgári Leányiskola kapui, helyén állami iskola kezdte meg működését. Magyarországra a reménytelen sötétség fátyla borult, Mindszenty hercegprímás 1948. karácsonya óta az ÁVÓ börtönében sínylõdött. A besúgók és az ateisták világa jött el, s a hívek csöndes imáikban kérték a Mindenhatót, múljék el fejük fölül a vész mielõbb. „Ennek az új társadalmi rendnek, amely az Antikrisztus tarsolyából esett ki, állítólag a kisember képezte az alapját, akinek testvériségben és egységben boldog életet ígértek, miközben könyörtelenül támadták és üldözték mindazokat, akik önálló gondolkodásra bátorkodtak. A rejtett és valódi cél az volt, hogy engedelmes és önállótlan nemzedékeket neveljenek fel maguknak, melyek félelemben és egymás iránti bizalmatlanságban fognak élni…” – írja Mirjana Stanislava „A Szűzanya hívása Medjugorjé-ból” című könyvében e korról. Nem csoda hát, hogy a félelem légkörében egyszeriben csak nyoma veszett Jézus Szíve szobrának a volt zárda homlokzatán. Kérdezni senki nem merte, hova lett, errõl csak néhány jótét léleknek volt tudomása. Ismerjük ugyan annak az egykori helyi vezetõnek a nevét is, aki leszedette onnan, de ez egyáltalán nem lényeges. Krisztusnak ebbõl a világból el kellett bujdosnia, s mint mindig, akadtak, akik óvón mellé álltak. Mint utólag kiderült: bár rejtõzködött, de évente egyszer láthatta Õt hűséges vasvári népe. Tavaly júniusban aztán a semmibõl váratlanul felbukkantak a bujdosó Jézus nyomai. Molnár Gyula tanár:
– A Szita Elemér emlékére rendezett régi Vasvárt bemutató képeslap-kiállításon minden ábrázoláshoz rövid ismertetést fűztem. A zárdaépületrõl csak egy háromosztatú képeslapom van. Tehát egy részletkép, ám ezen látszik a fülke a szoborral. Elmondtam, hogy feltehetõen több ütemben épülhetett a ház, mert egyik szárnya a húszas évekig földszintes volt. Gondolom, az átépítéskor készülhetett a fülke is, mert korábban a helyén még egy körablak volt. Említettem a jelenlévõknek a keresést is, és hogy jó volna, ha megkerülne az eredeti szobor, de akár pótolni is lehetne.
Gerencsér Imréné a Vasvári Honismereti Csoport tagja:
– Foglalkoztatott engemet is ez a téma, mert édesanyám is a zárdába járt iskolába, késõbb én is az általánosba. Mikor a kollégium visszakerült, az épület történetével is megismerkedtem, az „Értékmentõ” lapba is írtam két éve egy rövid cikket. A városban lévõ szoborfülkék külön is érdekelnek. Akkor még magam is Mária-szoborról tudtam, mások elmondása alapján. Vojnovics Mihályné – Mária néni – elmesélte a nyugdíjas klubban, mit hallott Molnár Gyulától, s egy szerencsés véletlen folytán egyszer csak jelentkezett nálam Kovács néni, aki elmondta, õ már régóta õriz egy nagyon régi szobrot. Elmentem hozzá, le is fényképeztem. Örömmel mondtam Sejber Misinek és Molnár Gyulának: alighanem megvan a keresett szobor.
Kovács Istvánné – Manci néni ennek a szép vasvári balladának a kulcsszereplõje, hisz õ adott fedelet a bujdosónak, megõrizte több mint harminc éven át. A kapuból kedvesen beinvitál, s készségesen mesél: – Lakott itt a közelben egy idõs rokon néni, Rádosics Jánosné, Anna néni. A hetvenes évek elején, mikor meghalt a férje, õ is betegeskedni kezdett. Egyszer behívott, s mutatta a szobrot, ami az elõszobájában volt kiállítva. „Mancikám, fogadd el ezt a Jézus-szobrot, mert ennek az úrnapi körmenetkor mindig ki kell kerülnie a nép elé a sátorba. 1950-ben, mikor az apácákat meg a szerzeteseket elvitték, akkor adták be hozzám. Akik hozták, azok kérték ezt, mert kinn volt a zárdán a nép elõtt, hát évente egyszer Úr- napján ezután is kinn kell lennie. Én már tovább nem tudom vállalni a sátor díszítést, rád bízom.”
Hogy kik voltak, akik Anna nénihez beadták, azt nem tudom. Talán õ sem tudta. Az utcánkban korábban négy úrnapi sátrat állítottunk, egyikben mindig ez a Jézus Szíve volt. Mit tehettem, elvállaltam és 90-ig együtt díszítettünk egy sátrat egy másik aszszonnyal. Azóta – hogy teljesen körbemehet a körmenet, ide a kapunkba tesszük ki. A volt STYL-nél van a másik oltárunk, oda pedig hagyományosan egy régi kis kálváriát teszünk, mely még nagyanyámé volt. Mikor hallottam a klubban, hogy keresik, rögtön szóltam, hogy megvan. Sejber Mihály, a honismereti csoport vezetõje:
– Megnéztem a zárdán lévõ szoborfülkét, és nyilvánvaló volt, hogy onnan került el a szobor. A talapzat formája, a méretek megegyeztek, még a rögzítési helyek is megvannak. Manci néni nagyon gondosan vigyázott rá, szinte eredeti élénk színeiben pompázik az alkotás, nem szorult restaurálásra sem. Köszönet jár neki mindezért. Mivel átadta a városnak, januárban Iván Gábor csapatának segítségével 55 év után visszakerült eredeti helyére. A szobor egyébként 90 cm-es nagyságú, és eléggé súlyos, ugyanis terrakottából van. Ennélfogva rendkívül jól bírja a szélsõséges idõjárási körülményeket is. Értékes, szép alkotás, a benne lévõ évszám szerint 1906-ban készült, tehát jövõre 100 éves lesz. Német nyelvű jelzés utal a származási helyére… Jézus jobb kezével a Szentháromság tanítására, baljával szívére, az üdvösség forrására mutat. A tiszta szív a teljesség jelképe, az egészséges kapcsolatok metafórája. Bernard Haring teológus szerint Jézus Szívének valódi tisztelõi most kétségbeesetten szemlélik, miként rohan a „fagyhalálba” a szeretet nélküli világ. A magas technikai fejlettséget elért emberiségre szörnyű veszély leselkedik: könnyen elveszítheti saját központját, szívének termékeny erõit.
– aus
