Kézilabda ünnep volt 2005. február 16-án Vasváron. Zsúfolásig megtelt a helyi általános iskola tornaterme. Sokan eljöttek egyrészt, hogy szurkoljanak a Magyar Kupában a nyolc közé igyekvõ hazai csapatnak, másrészt, hogy testközelbõl láthassák azokat a sztárokat, akik a magyar válogatottban és a Gyõri Graboplast ETO színeiben sikert sikerre halmoznak. Akik eljöttek, azok nem is csalódtak, ugyanis az történt, amire számítani lehetett.
Mörtel és Kovacicova vezérletével nagy lendülettel kezdtek a hatalmas fizikai fölényben lévõ vendégek, s elsõsorban gyors akciókból lõtték a gólokat. Erre számítottunk. Abban viszont csak reménykedtünk, hogy a vasvári lányok nem roppantak össze, hanem ügyes összjátékból szerzett találatokkal araszoltak az ellenfél után. Látszott, hogy a gyõriek ezt a találkozót sem veszik félvállról – nálunk ez nem szokás – keményen védekeztek, ütköztek, és kíméletlenül belõtték a helyzeteiket.
A hazaiaknál a ,,falban” sokat dolgozott Zsohár Mónika, aki határozott elzárásokkal, majd jó ütemû leválásokkal hozta helyzetbe társait, illetve önmagát. Ha középen koncentrálódott a védõfal, akkor a széleken is eredményesnek bizonyult a hegyháti együttes. Utasi Ágota fénykorára emlékeztetõ eleganciával lõtte ki a hosszúsarkokat, a másik oldalon Szondy Kittinek olyan villanásai voltak, hogy mindezt látva azon se csodálkoznék, ha a mérkõzés után egy kitöltött átigazolási lapot csempésztek volna a zsebébe a gyõri együttes vezetõi.
Az elsõ játékrész 18-8-as vendég vezetéssel zárult, ezzel a vasvári csapat tagjai és a szurkolók is elégedettek lehettek. A szünetben csupán az volt a kérdés: vajon meddig elég az alapozás derekán tartó hegyháti együttes állóképessége? A gyõriek ugyanis semmit sem bíztak a véletlenre, nekik a
tíz gólos különbség nem elegendõ. Így aztán ahogy mondani szokták: „jöttek, mint az oroszok”, ez még a kisebb baj lett volna, de tüzeltek is derekasan.
S ekkor valami olyan dolog történt, amitõl még a sokat látott gyõri mesternek, Róth Kálmánnak is elakadt a lélegzete – szerencsére csak rövid idõre. A hazaiak kapusa, Vízvári Tímea ugyanis parádézott. Védte az átlövéseket, a ziccereket, sõt idõnként még a védhetetlent is. Zúgott is a taps a nézõtéren, Timi pedig szerényen mosolygott, talán nem is értette, mi van ebben olyan rendkívüli. Ha már egyszer beküldték a kapuba, hát teszi a dolgát…
No persze a többiek is hozzátettek egyet s mást ahhoz, hogy ez az este csodálatosra és emlékezetesre sikeredett. Ez egy kis csapat nagy napja volt, s ezúttal talán még azok is boldogok voltak, akik egykoron sokat tettek azért, hogy idáig jutott ez a csapat, de ma már nem ünnepelhettek együtt a régi játszótársakkal.
A mérkõzés után autogramkérõ fiatal lányok rohanták meg a gyõri játékosokat. Köztük olyanok is, akik már a vasvári utánpótlás csapatokban pattogtatják a labdát. Elszántak, ügyesek, tehetségesek, közülük néhányan akár már most is leülhettek volna a kispadra (!?)
Lassan kiürült a tornaterem, kialudtak a fények, csak az eredményjelzõ õrizte a rideg statisztikát: Gyõri Graboplast ETO – Közút-Vasvár 34:15.
vita
Rábavidék
XVI. évfolyam 3. szám
