Bojnéc, vendök, prosecció, hetés (hét falu), nagyasszonyi bucsu, másfél rőfös vászongatya, cekker…. – röpködnek a szavak, megelevenednek az emlékek, kipirulnak az arcok. Dobronak (ma Szlovénia) magyarlakta falujában Teri néni, István bácsi és János bácsi egymás szavába vágva mesélik emlékeiket a mi vasvári búcsúnkról. De nem is a közelmúltról, hanem a Trianon előtti időkről! Természetesen nem saját élményeiket, hanem azt, amit kisgyerekként a nagyszüleiktől hallottak Vasvárról.
Dobronakon, a falu szépen felújított tájházában, a takaros Dobronoki György-házban heten üljük körbe az asztalt. Itt minden fénykép, kiállított tárgy, bútor és dokumentum a magyar múltról mesél. Dr. Kovács Attila, a szintén dobronaki származású, lendvai történész hívta egybe a lelkes helybeli emlékezőket, hogy kérésünkre mesélnék el a családból hozott, vasvári búcsús emlékeiket.
Nagyanyám úgy mesélte, kezdi Teri néni, (aki a címbeli mondatot mint gyerekkori emlékét idézte, a vasvári búcsúval kapcsolatban), hogy gyalog mentek Vasvárral, innen Dobronakból. (Nézzünk csak a térképre, ez úgy 70 km!). Előző nap hajnalban indultak, útközben patakban mosakodtak, este kispajtában aludtak, ahol a gazda ponyvát terített a szénára, hogy ünneplő ruhájuk be ne piszkolódjék. Útközben mezítláb mentek, cipőjüket vállukon átalvetve vitték, csak a templomban húzták majd fel. Csak két cipőjük volt, egy nyári és egy téli, teszi hozzá István bácsi. ,,A téli lábbelit nyáron feltették a padlásra, én meg mikor kisgyerek voltam, csúzlit csináltam: a zsákokból a madzagokat kiszödtük, és a cipő nyelve volt hozzá a bőr.”
János bácsi a dugót vesztett butykosról is mesél, amit a férfiak útközben meg-meghúztak. ,,Komámasszony, a dugó kiesett az üvegből. Nem kiesett, hanem benne van!” Több környékbeli faluból együtt ment a prosecció, azaz a zarándokcsoport, de a plébánia, a központ Dobronak volt. A falu határában a plébános megáldotta őket, úgy indultak útnak, zászlóval. Útközben persze énekeltek, de hogy mit, arról kevés emlékük van, például egy ének refrénje: ,, …piros fehér zöld a levelei, Szűzmária ezt nagyon kedveli.” És egy vicces versike, amit a hátrébb maradók mondogattak, énekeltek, követve az előrébb járók nyomát: ,,Erre mentek, almát ettek, itt a hejja, Ó, Mária!”
Az emlékek az 1900-as évek elejéről valók, hiszen a trianoni határok kijelölése, 1920 után már nem volt lehetőségük Magyarországra jönni, így a vasvári búcsúra sem. István bácsiékat hallgatva, jóízű zalai, muravidéki tájszólásukat csodálva a velünk élő történelem elevenedik meg. Életük részeként emlegetik a történelmi fogalmakat: ,, …ez a szokás a Monarchia óta megvan, …a jugoszláv királysághoz tartoztunk, …Tito Jugoszláviája ….a trianoni határ meghúzása utáni kettes tulajdonosok” (akiknek a földjét a határ kétfelé szakította) és így tovább.
Nem csak mi mentünk őket felkeresni, a vasvári hagyományokat kutatni. Néhány éve ők maguk is eljöttek Vasvárra, hogy lássák a kegyhelyet, ahová nagyszüleik több mint száz éve elzarándokoltak, Mária tiszteletből, ahogyan ők is mondták. Varázslatos hely, mondta a Szentkútról István bácsi. Ott van valami a levegőben, valami különleges.
Valami, ami itt van velünk, mi benne élünk. Becsüljük meg!
Kocsis Márta
Drimmer Lászlóné
Fotó: Zágorhidi Czigány Balázs
