Fáklyalánggal, gyertyafénnyel, néma főhajtással és múltidézéssel tisztelgett a Don-kanyarban 68 esztendővel ezelőtt elesett katonák emléke előtt a kisváros közössége szerdán délután. Méltó megemlékezést az Együtt-Értünk vasvári civil szerveződés, a Nagy Gáspár Kulturális Központ, a Vasvári Színi Egylet, és a Vas-Vár Örökség Népfőiskola összefogása hívta életre.
Délután fél hatkor a világháborús emlékműnél gyújtották meg az emlékezés lángjait, majd Gyóni Géza Csak egy éjszakára című művét idézve kezdődött a megemlékezés. Ezt követően a résztvevőket Simon Csaba köszöntötte. Hangsúlyozta: a Don-kanyar tragédiája okozta sebeket a mai napig nem tudta begyógyítani az ország, hiszen a nemzet legjobb, legbátrabb férfiai, apái vesztek el. Arra is emlékeztetett: a katona nem kezd háborút, a katona nem köt békét. Ezt a politikusok teszik. A katona teszi a dolgát, teljesíti a parancsot, s ha kell, meghal. Ezért hívjuk őket úgy: hősök.
Ezt követően a résztvevők az emlékezés virágait, mécseseit helyezték el az emlékműnél. A tisztelgés a Nagy Gáspár Kulturális Központban folytatódott, ahol a fáklyáról gyújtott emlékláng mellett néma főhajtással tisztelegnek a résztvevők az elesett hősök emléke előtt. Az asztalokon elhelyezett katonakenyér, az apró mécsesek fényei, az központ aulájában kiállított egykori fotók különleges múltidéző hangulatot teremtettek.
Ulicska Tamás előadása pedig igazán személyessé tette a megemlékezést, hiszen a történelmi tények között korabeli leveleket, visszaemlékezéseket, forrásokat idézve vezette be hallgatóságát a rendkívül kemény orosz tél és a második háború borzalmaiba. A résztvevők mindeközben a katonák szenvedéssel teli mindennapjairól korabeli fotók és filmfelvételek segítségével is hiteles képet kaptak. Az előadás közben, s azt követően Vörös Atilla, a Körmendi Kastélyszínház Társulat tagja működött közre.
Ulicska Tamás a trianoni békeszerződéstől, a revíziós törekvések kibontakozásától, a második bécsi döntéstől láttatva szemléletesen jelenítette meg a második magyar hadsereg útját a frontig, felszereltségük, fegyverzetük és az ellátottságuk hiányosságát, s a Doni tragédiát. Az idézett források nyomán megjelent a hallgatóság előtt az orosz tél könyörtelensége: a mínusz 35, 40 fokos hidegben, megfelelő felszerelés nélkül a nagy erejű szovjet támadás közepette hősiesen helytálló magyar katonák alakja. Az előadó hangsúlyozta: a doni áttörésnél az eredményes védelem feltételei hiányoztak, a magyar katonák harcoltak, és védték magukat a rendelkezésre álló elégtelen fegyverzetettel. Mint mondta: a tragédia elkerülhető lett volna, ha a hadvezetés idejében reagál és visszavonja a csapatokat. A veszteség nagyságáról 1943. február közepétől kezdtek folyamatosan jelentést tenni a második hadsereg alakulatai. Az anyagi veszteséget 70 százalékban állapították meg, az elesett és fogságba esett honvédek konkrét számát azonban nem sikerült meghatározni. Hozzávetőlegesen 120 ezer főre, más források szerint 145 ezer főre tehető azoknak a magyar katonáknak a száma, akik hősi halált haltak, fogságba estek, illetve megsebesültek. Az 1943. januári harcokban, illetve a visszavonulások során elesett, vagy megfagyott katonák valamennyien tömegsírokban nyugszanak. A kegyetlen orosz télben, a méteres hóban, valamint az állandó harcok és a visszavonulás forgatagában nem jutott idő a végtisztesség megadására.
A helyi lakosság 1943. tavaszán, a harcok elülte után hosszú heteken át csak temetett. Az utak mentén, szántóföldeken megásott tömegsírokban több ezer magyar, orosz, német, olasz és román katona nyugszik. Az orosz földben fekvő magyar hősökre ma már szerte Oroszországban mintegy 200 kereszt és márványtábla emlékeztet – tette hozzá Uilcska Tamás.
Az előadást követően a rendezvény kötetlen beszélgetetéssel zárult, mely arra is lehetőséget adott, hogy az eseményhez kapcsolódó tárgyi emlék, személyes történetek előkerüljenek, s újabb múltidézésnek adjanak teret. -vv-
