„A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható.
Ami az egész életben számít, az a jellem.” (Zbigniew Herbert)
Fesztiválmargó
Lakoma. Fény, vidámság. Azaz fesztivál. Színházzal és más művészeti-, sport rendezvényekkel, akár egy nap, akár több. Bozsok, Körmend, Homokbödöge.
Az „Üss a hasadra!” Színpad legutóbbi bolyongásai. Utazások. Nagy Gáspár születésének 70. évfordulóján, a költőnek tisztelegve a Sibrik kastély udvarán, családias, vers-szerető és értő közönség előtt létrát mászva, hason csúszva, koccintva, hiányt csendeltetve, suttogva, kiabálva, némán. Dalban és rímben. Életút, sors, kimondott őszinte szó, tanulság, a bennünk bujkáló jövőképek színezése. Új ecsetvonások, hogy másképp, máshogyan, más ütemben tegyük a dolgunk. Tanulva történelemből, emberismeretből, tisztelve tanítót, mestert, családot, közéleti szerepvállalót. Felvállaltan. Cseh Tamás dalát dúdolgatva, megtanulva, csak úgy, szöveg nélkül, mert a szabadságnak ezúttal nincsenek igéi, jelzői. Csak a dallam. Pityergő, gratuláló, vastapsot nem szégyellő nézők. A csapat hűséges nézői és azok, akikkel először találkoztunk. Szerettük Bozsokot, a fákat a parkban, a nagy rétet, az ódon udvart. A lelkét a helynek és szellemnek. Ahogyan a körmendi Rába-partot is a csobogó folyóval, a tágas térrel, a napsütötte, majd lassan árnyékba boruló színpaddal. A természet és a résztvevők, szervezők tisztaságával. Mindez Homokbödögén sem volt másképp. Ez utóbbi két helyen fesztivált nyitottunk Móricz Zsigmond: A tűz lángjai előadásunkkal.
Fesztiválok, amelyek nem versenyek, amelyek a közönség és társulat kapcsoltára, a különböző vidékekről érkező, egymással barátságot ápoló színpadok kapcsolatára épültek. Ünnep volt mindhárom: a II. Aranypatak Versfesztivál, az I. Rába-parti Színjátszó Fesztivál és az V. Bödögei Komédiák Fesztiválja. Tapogatózások, melyben a színjátszás, a klasszikus értelemben vett amatőr színjátszás keresi helyét, keresi lehetőségét a megnyilvánulásra. Miért ez a vágy? És hogyan működik egy társulat? Egy állandóan változó közösség? Mi tartja össze? Jönnek-e újak, akik folytatják? Vannak-e mesterek (szakemberek), akik empátiával és toleranciával mellé állnak? És a támogató háttér meddig marad önzetlen?
A fesztiválok (lakomák) az ókorban a gazdagságot szimbolizálták, megterítettek az isteneknek is, a halhatatlanságra törekedtek. Az ének, a tánc, a színjáték reprezentáció volt óriási italozással és fürdőzéssel a végén. Később társadalmi tükör volt, a kisembertől a cézárokig senki nem úszta meg a kritikát. De Ünnep maradt. A hétköznapok világától elemelt közösségi élmény. Funkciója és főleg jellege, módszertana sokat változott. Elgondolkoztam azon, mégis miért akarjuk mi ezt? Célunk van vele? S ha igen, mi az? Önmagunk szórakoztatása? Az alkotásban eltöltött közös munka öröme, azaz a tartalmas, építő szabadidő-eltöltés (letöltés)? Mások szórakoztatása? És ez esetben, mit választunk? Volt példa sok mindenre: olcsó poénokra építő, tartalmatlan előadásra éppúgy, mint komoly mondanivalóval bíró kortárs darabok feldolgozására, az emberi sorsot felmutató szerkesztett játékra, és rengeteg nevettetni akaró játékra, amelyek közül két-három különleges képességeket mutató színészi játékkal kenyerezett le minket, és egy-kettőn hasunkat fogva kacagtunk, de egy-két (velőig hatoló) elejtett mondaton kívül, holnapra elfelejtjük. Ám ezeken a fesztiválokon nem a kritikáé volt a főszerep. A hangulat és az emberi minőség volt fontos. A kenuzás, a víz tisztelete, az éjszaka leple alatt feltörő vers-maraton, a velős pirítós illata, a városért való aggódás, a beszélgetések (Körmend). A komolyzene megidézése a templomban, a Cseh Tamás dalok újbóli megszólalása, rögtönzött egy szál gitáros és éneklős csillagles (Homokbödöge). És azt hiszem, itt a lényeg: vers itt is, ott is, Cseh Tamás itt is, ott is (a színdarabokon kívül természetesen). Szólamok az írott és zenei világból, amelyeket őrzünk: Felvidéktől Vas megyén és Veszprém megyén át Erdélyig. Azaz: közös. És ez a közös, érdekes módon, egymástól függetlenül megtaláltatik. Mert megérint bennünket a játék. Önmagunk és környezetünk megfigyelése, megértése és kezelése rejlik benne. És minél többen és többet játszunk, annál jobban értjük meg a világot és benne önmagunkat (a néző is játszik!). Már hivatásos néző is létezik. Aki nem játszik (dehogynem), de útra kel, hogy lássa, hogy találkozhasson a már ismerősökkel. Aki azt várja, rácsodálkozhasson, felfedezhessen, ismerjen. Két vasvári fiatalember kezdett így vándorolni, s azóta terjed a „kór”.
Megtiszteltetés volt mindhárom fesztiválon részt venni, örömmel töltött el a taps, és az új kapcsolatok teremtette beszélgetések, a nyitottság és szeretet, amivel vártak bennünket. Szívesen képviseltük Vasvárt.
Az „Üss a hasadra!” Színpad 2019. decemberéig visszavonul, hogy 2020 januárjától újult erővel folytassa azt, amit 2007-ben elkezdett. Aki kedvet érez a csatlakozáshoz, kérem, keressen minket!
Rajner Ágota (e-mail: atogarenjar@gmail.com) és bármelyikünk, akivel találkozol!
