A Művelődési Házban a VI. Nemzetközi Színjátszó Fesztivál programjához kapcsolódva láthatta a nagyközönség azt Gibárti Tibor fotókiállítását. A tárlatot Rainer Ágota e szavakkal ajánlotta a nagyközönségnek:
Gibárti Tibor. A színház. A nagybetűs színház. Gibárti Tibor a fény. Az ezerarcú fény. A hangulat, a kor, nemiség, az érzékenység, az érzelmek hangulataival játszó fényidéző.
Titit akkor ismertem meg, mikor a körmendi színház Csehov Cseresznyéskertjét játszotta, amihez ő álmodta meg az impresszionista képeket, amihez ő komponálta meg az ezeréves szekrény titkait. Nem lehetet nem megszeretni azt az emebrt, aki kívülről tudta a darabot, minden mozdulatot, sejtelmet, a színészek arcainak rezzenéseit, a terek alakulását és átalakulását.
A színház a pillanat művészete. Titi azt mondta nekem: nincs idő, örökké fogunk élni. A fénykép a pillanat rögzítése. Miért kezdett el az az ember fényképeket készíteni, aki az élő eleven játékban él minden nap? Kíváncsi volt. Olyan fényképeket és fények által teremtett látványokat kezdett lencsevégre kapni, amelyek újként hatottak a színházban, amiket még nem fedezett fel senki a színjátszásnak. És amit a hajnalpírtól a templomi üvegen át az éjszakai fénypontokig fel lehet fedezni, az gyűjteménybe kerül. Nem a fiókba, emlékbe, hanem az élő játékba beillesztve. A naponta, havonta vagy évente vagy akár százévente látható jelenségek megelevenednek a színpadon.
Tibor lát. Ő az, akire azt mondhatjuk, hogy nemcsak néz. Lát. Mögé lát, értelmez, keres, átalakít, formál, új értelmet ad. Képekben gondolkodik.
Talán minket is képekben szemlél. A kép mozdulatlannak tűnik, de ha megnézzük a művelődési ház kövein és paravánjain lévő alkotásokat, akkor rájövünk, hogy nem. Ezek a képek mesélnek. Akár történeteket is, de hangulatokat, lét-állapotokat mindenképp. Érzéseket. Felkavarnak vagy megnyugtatnak minket.
Minden képnek története van. Egyet elmesélt Tibor. Egy színészlakásra készült grafikával teli falról, amely elkészültével már megijesztette rendelőjét, így arra a sorsra jutott, hogy fehérre festették. De nem szűnt meg, hiszen Tibor lefotózta azt a falat a maga terhével. A többi történetet tőle kérdezzék?
Tibor szerint minden más tud lenni, ha egy kicsit más fénybe kerül. Még a nő is. És valóban más lesz-e minden más megvilágításban? A lényeghez ad-e többletet a fény? Aki ismeri Tibor munkáit, annak egyértelmű a válasz. Titi fényei előhozzák a lényeget, egészek születnek emberi megnyilvánulások kompozíciójából, korhoz, szituációhoz, gesztusnyelvhez, karakterhez igazodva.
A fénykép először rögzített. Az íráson túl az ember emlékei vizuálisan is megmaradtak. A valóságot kezdtük fényképezni. Aztán elkezdett játszani a fénnyel az alkotó, a képpel, a képzelettel. Később megmozdította képet és forogni kezdtek a filmkockák. Előre beállítottan. A színház mégis más, a színház örökké változik, mindig örökérvényűt és újat mond egyszerre. Tanít. Ennek a tanításnak diákjai volt és ma már ennek a tanításnak a tanítója Gibárti Tibor. Képein mindenki megtalálhatja at, amit még nem tanult meg, és jóleső érzéssel állhat meg amellett, amiből sejt valamit. Talán olyan is akad majd a kiállított fotók között, amire azt mondhatja a néző, a látó-néző, hogy értem. Köszönöm.
Köszönet ezért Titinek, Gibárti Tibornak, a fotóművésznek, aki megoszt velünk magából valamit, ami emberi, éppen ezért egyszerre szép és törékeny.
Befejezésül egy versből idézett Rainer Ágota
Tornai József
ISTENRE DŐLVE?
A színes fények mindig égnek
A nagy tisztások apró forrást rejtenek
A vihar harmóniájában, az árnyékok harmatjában
Az ígéretek egyszerűségében, áldozatok füstje mögött
Nagy sziklák között kicsiny ösvény vezet szentségedbe
Hársfasikoly, egyszerű szavak:
Bejöhetsz bármikor, befogadlak.
