„A legnagyobb elismerés a tanítványok szeretete”
Ha lelkesedsz, a diákok is lelkesedni fognak – vallja pedagógusként; az oktatás-nevelés sikerének záloga a jól felkészült, hivatását szerető tanár – tartotta szem előtt igazgatóként. Horváthné Tóth Mária olyan időszakban került az általános iskola igazgatói székébe, mikor az országos politika és a helyi folyamatok is intézményi megújulást követeltek. Az általa irányított innováció elismert, egyéni arculatot mutató intézménnyé tette a Kardos László Általános Iskolát. Horváthné Tóth Mária, generációk Marika nénije pedig közel négy évtized után nehéz szívvel intett búcsút a katedrának.
Derűsen, kedves mosollyal, és ahogy egy vérbeli pedagógushoz illik, a könyvtárból sietve érkezik a megbeszélt találkozóra. Mozdulataiból nyugodtság árad, arca sugárzik, miközben életéről, a gyerekkoszorúban eltöltött évtizedekről mesél. – A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem orosz-latin tagozaton, s egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy a tanári pályát válasszam. Mivel orosz-latin szakos középiskolai tanár szerettem volna lenni, az ELTE-re jelentkeztem, megszereztem a szükséges pontokat, ám hely hiányában elutasítottak – kezdi a beszélgetést az igazgatónő. Talán a sors írta így a történetet, hiszen Marika a Szombathelyi Tanárképző Főiskola matematika-orosz nyelv szakán tanult tovább, s így a diploma megszerzése után a Vasvári Körzeti Általános Iskolában kezdhette meg munkáját 1976-ban. – Nagyon örültem a lehetőségnek, – köszönve ezt az első igazgatómnak, Kovács Ferencnek- különösen azért, mert Alsóújlakról származom, s szüleim egyetlen gyermekeként fontos volt számomra, hogy a közelükben maradhassak. Azzal, hogy itt kaptam állást, a család és a munka is a helyére került. Az első, gyakorlatszerző esztendő után a második tanév máris nagy kihívással kezdődött. Mivel akkoriban az orosz tagozatot harmadik évfolyamtól vezették be, így 8-9 éves gyerekeket tanítottam, ami akkor óriási kihívás volt számomra – meséli, majd hozzáteszi: ma már tudja, különösen szép feladat volt ezzel a korosztállyal foglalkozni. Az elmúlt évtizedek alatt aztán végigjárta a pedagógusi ranglétra összes fokát: generációk sokaságát tanította szaktanárként és nevelte osztályfőnökként. A kollégái és a szakma elismerését, megbecsülését is kivívta munkaközösség-vezetői és igazgatóhelyettesi munkájával. Vezette a kistérség igazgatóhelyettesi, majd igazgatói munkaközösségét is, jó kapcsolatot ápolt a szakmai szervezetekkel. Mindeközben folyamatosan képezte magát. Munkáját 1986-ban miniszteri dicsérettel, 1991-ben a Kiváló pedagógus kitüntetéssel is elismerték. A legnagyobb szakmai kihívást azonban a sors későbbre tartogatta. – 1989-ben lettem igazgatóhelyettes nagyszerű intézményvezetőnk, Hollósy László mellett, vele végeztem el a műszaki egyetemen a közoktatási vezetői szakot, s bár akkor még nem ez motivált, a tragédia után mégis e végzettség tette lehetővé számomra, hogy átvegyem az iskola vezetését. Akkor, abban a helyzetben igazi „mélyvízként” éltem meg a feladatot. Az igazgató mellett ráadásul az iskolai élet két másik fontos láncszeme, az iskolatitkár Marica és az igazgatóhelyettes, Jutka is elköszönt az intézménytől. Az oktatásban pedig éppen hatalmas változások zajlottak, teljes paradigmaváltás ment végbe: jött a kerettanterv, helyi tantervet kellett módosítani, s a napi oktató-nevelő munka mellett a teljes intézményi dokumentációt átdolgozni. S már igencsak éreztük a „reformfáradtságot”, mikor máris elindult az innovációs tevékenység az iskola-felújítási pályázattal, s az ehhez kapcsolódó szakmai megújulással. Mindeközben meg kellett valósítani az integrációt is, s a reformfáradságot lassan felváltotta az „innovációs fáradtság”. Azonban e nehézségeken is átsegített a kollégák, a szülők támogatása, a gyerekek szeretete – emlékszik vissza Marika, majd kiderül, mindeközben nagy gondot fordított a pedagógiai munkára, a tehetséggondozásra, s a versenyekre való felkészítésre is.
Mint mondta: a győzelemnél sokkal fontosabb volt a tudás megszerzéshez vezető út, a felfedezés izgalma. Diákjai a megyei és az országos versenyeken szép eredménnyel szerepeltek, de nemzetközi versenyre is készített fel: korábban még a Moszkvában rendezett nyelvi olimpia csapatába is beválasztották egy diákját. Legszívesebben mégis a kirándulásokat, táborokat, diákcsínyeket idézi fel. – Az az igazság, hogy nagyon szerettem az eleven, humoros csínytevőket, jó néhányan megfordultak az igazgatóiban is, s ha eszembe jut, ma is jókat mosolygok egy-egy eseten, történeten. Úgy gondolom, nem az a fontos, hogy egy gyerek kitűnő, példás magatartású tanuló legyen, sokkal lényegesebb az, hogy a szíve, az értékei a helyén legyenek, jó ember váljék belőle. Az utóbbi időben azonban sajnos néhányuknál sem előbbi, sem utóbbi nem volt jellemző – teszi hozzá. Aztán előkerül a kérdés: az igazgatói munka, avagy a tanítás állt-e a közelebb hozzá. Marika gondolkodás nélkül mondja: „a szívem mélyén pedagógus vagyok”. – Bízom benne, hogy ezt az igazgatói éveim alatt is érezték a gyerekek. Úgy gondolom, hogy az igazán nagy dolgok az osztálytermekben dőlnek el: ha te lelkesedsz, a gyerek is fog, ha megtiszteled őt, ő is tisztelni fog téged – mondja, majd elárulja: a legtöbb szakmai segítséget azok a kis papírkák adták neki, melyeken a végzős diákokkal, név nélkül értékeltette saját munkáját. Szigorú, de igazságos – állt a legtöbb cetlin, melyeket éppoly nagy becsben tart, mint a város képviselő-testületétől tavaly októberben kapott a Közszolgálatért alapított Barabás István-díjat. – Nehéz volt a búcsú, de be kell látni, elfárad az ember, át kell adni a stafétát a fiataloknak. Ugyanakkor minden napban akad egy-egy mozzanat, ami emlékeztet az elvégzett munkára, a szolgálatra. Lépten-nyomon megállítanak az egykori tanítványaim, kollégáim, érdeklődnek felőlem a szülők. Nagyszerű érzés, hogy élvezhetem szeretetüket, megbecsülésüket, ennél szebb elismerés nincs. Szaktanárként, osztályfőnökként a tanítvány volt az első helyen, vezetőként kollégáim is osztoztak ezen a helyen. Áldozatos szakmai munkájukat mindig nagyra becsültem. Vezetői munkámnak voltak olyan kitüntetett percei, amikor a színes diploma átvételekor igazgatóként köszönthettem egykori általános iskolai osztályfőnökömet és olyan nyugdíjas kollégákat, akikkel sok éven át együtt dolgoztam. S bár az első iskola nélküli napok nagyon nehezek voltak, a két unokámmal való együttlét mindenért kárpótol. S persze a matematikához se vagyok hűtlen, egy megyei szakszolgálati intézmény megkeresésére, igazgatói munkám tapasztalatait felhasználva elméleti dolgokkal továbbra is foglalkozom, s ha szükség lesz rám, szívesen segítek az intézményben is. -vv –
