Mindig így járok, ha az Improvizációs Fesztivál regionális döntőjén bármikor, bármilyen minőségben is részt veszek. Olyan sokszínű, a világra érzékeny, a dolgokra finom lélekkel rezonáló csapatok érkeznek évről évre, hogy egyszerűen élmény velük, produkcióikkal tölteni azt a közel négy órát, ameddig a játék tart.
Szinte hiányérzetem van az intenzív, intellektuális nap után és legszívesebben holnap is beülnék egy ilyen színházidéző, tartalmas napra, velük. Így volt ez idén is. Öt csapat versengett azért, hogy a gödöllői országos versenyre tovább jussnak Vasvárról. Öt csapat, öt megoldandó feladat Lázár Péter játékmestertől. A résztvevők néhány perces felkészülési időt kaptak, majd színre vitték szintén néhány percben a „feladványokat”. A néhány perces produkciók idén is gyakran felértek érzésben, akár katartikus pillanatokban egy-egy színházi előadással. Hiszen a teátrumi pillanatok nem az időtartamtól sikeresek, hanem a benne játszóktól, az általuk megidézett percektől , az üzenettől, az összjátéktól. Bár idén a csapatok többsége a felső tagozatos és középiskolás korosztályt képviselte, voltak a 20-as, harmincas éveiket taposók közül is játszók. Ettől volt szép, értékes a mostani találkozó. Mindenkinek volt helye ezen a megmérettetésen. Ha a kisebbeknek néhány feladatmegoldás esetében nem is volt olyan élettapasztalata még, amelyet mozdulatokba, szavakba, történetekbe tudtak volna fogalmazni, a tehetség, a színészi véna már megcsillant a játék pillanataiban. Ezt is jó volt meglátni bennük. A szép beszédet, a színházi kifejező eszközök használatát, az arcjátékot, a mozdulatot. Idén is sokszínű volt a feladatok megoldása. Voltak kreativitással megoldott összjátékok, egyéni teljesítmények. Voltak megható vagy épp a társadalom és korrajzot vázoló pillanatok, etűdök, de a humor is szerepet kapott az előadásokban. Mindez persze a játékmesternek, Lázár Péternek nagyban köszönhető, hiszen finom érzékkel választott feladatokat a napra, szép ívet írtak le ezek. Az Alig, a Hamm-Let-Volt, az Impromozaik, az Improvisitors, a Csajkommandó csapatai mérkőztek egymással. „Emberek ember általi ábrazolása.”-ez volt Lázár Péter kérése az improvizálókhoz a program kezdetén, amit komolyan is vettek a résztvevők. A történetek szép keretben játszódtak, volt elejük, közepük, végük és egy időben játszódtak a történetek. A villámjelenetekbe be lehetett vinni tárgyakat is, amivel többször éltek is a szereplők. Az első feladatban szimbolikus jelentésű tárggyal, egy sárga zászlóval kellett játszaniuk, történetbe helyezniük az improvizálóknak. Történelemkönyvek lapjainak eseményei, az iskolai ünnepségek és a zászló szoros viszonya bontakozott ki a játékokban kreatív ötletekkel, helyzetkomikumokkal fűszerezve. De volt, aki a zászlót a bikaviador lepleként használta, ötletesen. A második feladatban álló képet kellett komponálnia a négyfős csapatból három főnek. Egy másik csapat tagjának meg kellett vizsgálnia ezt a 3D-s képet és bele kellett állnia kulcsszereplőként ebbe a kompozícióba. Nagyon jó megoldások születtek. 3D-s esküvői képeknek lehettünk tanúi, ahonnan hol a vőlegény, hol a fényképész hiányzott kulcsszereplőként, de szülészeten is járhattunk képzeletben az állóképek sorozatában. Már ennél a feladatnál kezdték egyre komolyabbra, társadalom- és korrajzosra venni a szereplők a „figurát”, amit csak fokozott, mikor azt a feladatot kapták Lázár Pétertől, hogy a jelenet bármiről szólhat, de az a mondat legyen csattanóként a vége, hogy „Meglesz ennek a böjtje”. Volt koncentrációs tábori börtöntörténet, fakivágással kombinált almaszüret szomszédviszállyal fűszerezve vagy egy állásra váró munkavállaló históriáját is eljátszotta egy négyes. Lázár Péter úgy summázta a produkciókat: A színház alapfeladata nem a szórakoztatás, hanem annak a kérdésnek a körbejárása, hogy mit keresünk a világban, mi az emberi élet célja. Az állóképek megjelenítése során felvetett gondolatokkal ezt a kritériumot szépen teljesítették a csapatok. A negyedik feladatban különleges bábokat kellett beépíteniük a történetekbe a játszóknak. Itt már a térben nem csak horizontálisan, vízszintesen mozogtak a színészek, hanem a Nagy Gáspár Művelődési Központ színpadtechnikai rendszerét használva függőlegesen, a „zsinórpadlást is bejátszva teljesítették a feladatokat az improvizálók, miközben sorsfordító találkozásokat jelenítettek meg 3-3 percben. A záró feladat a „Vasvár, a világ közepe!” hívómondat köré épült. Riportot, helyszíni tudósítást kellett rögtönözni meglepő, mulatságos formában a témáról. A Csajkommandó tudósítása szerint az Időkaput fedezték fel Vasváron, amely a jövőbe visz. Az Alig színpad a vasvári nyolcas ikrek szüleivel készített interjút. A Hamm-Lett-Volt tudósítása a világ első Pegazusának születéséről szólt, amely épp Vasváron történt meg. Az Ipromozaik Vasvár TV-t álmodott és egy három tőgyű tehén születéséről számolt be. Az Improvisitor a világ legnagyobb, száz kilós hamburgerének készítőjét találta meg épp Vasváron és tudósított erről. Ezzel a játékkal zárult az Országos Improvizációs Fesztivál regionális elődöntője. A játék jól sikerült, mindenki oklevelet kapott csakúgy, ahogy minden jelenlévő valódi intellektuális élményt is. Gödöllőre a Hamm-Lett-Volt, az Impromozaik és a Csajkommandó jutott tovább, mindannyian Nagykanizsáról érkeztek.
