Aznap órákig a hatása alatt voltam és másnap is többször eszembe jutott, amit láttam, amit hallottam. A Hegyháti Toborzó idén egy összeállítással kezdődött. Az első világháború 100 éves jubileumára és a katonai áldozatokra emlékező műsort készített a Kákics együttes.
A zenekar dalokkal, prózai betétekkel idézte meg az egykori időket. Az együttes tagjai bakaruhába öltöztek, ezzel még inkább hitelesítették mondanivalójukat és át tudták adni nekünk, a közönségnek az egykori emberek frontvonalból írt üzeneteit, a lövészárkok mélyén szerzett dalait. Mindez egyről szólt: A háború természetellenes dolog. A műsorban a frontra került emberek, éhezésben, hidegben, nélkülözésben, életveszélyben megélt perceit ismerhettük meg, mikor hirtelen ráeszméltek, mennyire elérhetetlenné váltak számukra értékeik: az otthon, a család, a munkás hétköznapok. A levelekből, dalokból is ez árad. A józan tisztánlátás, hogy sokuknak már nem lesz oda visszaút. Hogy a halál az egyetlen kilátás. Ebben az embertelen helyzetben születtek azok az emberséges, humánus naplók, levelek, dalok, melyeket szívfacsaró volt hallani. Az egykor volt emberek üzenetét, bajban kikristályosodott bölcsességét.
Az üzenetek attól is elementáris erővel hatottak a novemberi délutánon, hogy a négy fiú a Kákicsból az egykori emberek szürke bakaöltözetét illetve paraszti ruháit öltötte magára. Ettől kicsit olyan volt az egész hangulata, mintha az egykor élt emberek elevenedtek volna meg 100 év távlatából. Ugyanilyen fiatal legények, középkorú férfiak lehettek ők is, akiket az értelmetlen háború elszakított az otthonaiktól. A Kákics együttes is teljes átéléssel tudta dalolni a nótákat, felolvasni a naplórészleteket. Maguk a fiúk is teljesen átérezték az egykorvolt emberek örömét és bánatát. A garancia erre az volt, hogy maguk kutattak levéltárakban az anyagok után, így nem egy kész anyagot vettek le az internetről, hanem több hónapos kutatómunka után állt össze a műsor anyaga. A zenét, a katonás jelenlétet a prózai felolvasásokat a színpad túloldalán diavetítés kísérte. Fotók sorjáztak a frontvonalról, ahol arcok, tekintetek néztek farkasszemet a kamerával, így velünk is. Sovány elcsigázott embereket, reményveszett katonákat láttunk, akik a bármelyik – mindegyik háború – értelmetlenségét demonstrálták szikár, szomorú, csendes jelenlétükkel.
A Kákics együttes tagjai egyébként nem ismeretlenek a vasvári közönség számára. Tulajdonképpen a Los Andinos Együttesből verbuválódott ez a formáció. A zenészek között van a vasvári Kiss Lajos is. Ez az együttes mutatta most be a zenés irodalmi műsort, mely iskolásoknak és felnőtteknek is egyaránt szól. A zenekar azt szeretné, hogy a fiatal korosztály megismerje azokat a katonadalokat, visszaemlékezéseket, korabeli nyelvezetet, melyek az első világháború időszakát idézik. Azt a tiszteletet és alázatot, ahogy a távolba szakadt emberek szeretteiknek írtak a történésekről, magukról és az otthonról. A zenészek a műsorban nem csak vonós hangszereken játszanak, hanem előtérbe helyezik a parasztság által használt hangszereket is, mint például a tekerőlantot, a bőrdudát, a gyimesi ütőgardont, a különböző furulyákat és a kobozt. Ez azért fontos, mert a közkatonák az egyszerű nép köréből kerültek ki és egyben ők voltak a dalok szerzői is. Érdekes lehetett a vasvári közönség számára, hogy a műsorban a vasvári Hidegh István dédnagyapja, Harmat Lajos egykori naplójából is olvastak fel részleteket az előadók. A turnét egy országos pályázat keretéből az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatta és a HírBeleBumm Szociális Szövetkezet szervezte.
Pogács Mónika
