Addigi életem leghosszabb éjszakája nem akart elmúlni. Már este összepakoltam mindent. Szinte óránként felkeltem megnézni a vekkert. Vánszorgott az idõ. Csak pár napja ért véget az iskola. A vakáció forró nyári napokkal kezdõdött, de én nem ezért aludtam rosszul.
Nem bírtam tovább. Felkeltem és felöltöztem. Kint a sötétség szinte tapintható volt. Minden csendes, hangtalan, csupán pár kakas
szólítgatta felváltva a hajnalt. És ekkor a szemben lévõ házban felgyulladt a villany. A beteljesülés elsõ fénysugarai voltak ezek számomra. Tíz perc sem telhetett el, mikor kitoltuk az utcára a biciklit. Nem az enyémet, mert nekem nem volt, hanem a Szabó Pista bácsiét. Vele indultunk a még mindig sűrű sötétben a gyõrvári tóra horgászni. Alig fértem fel a biciklivázra a rengeteg csomagtól. A kormányon táskák. Némi ruha a rossz idõ esetére, jó
Kilenc évtized
sok ennivaló, meg egy üvegben víz – ha még sem lenne rossz az idõ – szomjúság ellen. A vázhoz voltak hozzákötve a horgászbotok és a merítõszák. A csomagtartón egy táskában rengeteg horgászkellék, meg dobozokban csali. Mellette összehajtva egy esõkabát, amit egy összecsukható ikszes lábú szék akadályozott meg a leeséstõl.
Elhagytuk Vasvárt, mikor a keleti égen némi derengés volt látható. Az országútról letérve elõször poros szekérúton, majd szűk gyalog-úton, nádfal között, fűzfák alatt haladtunk. A tónál a nyári hajnal minden varázsa várt ránk. A víz feletti sejtelmes ködbõl vízimadarak kiáltásai, vízlocsogás, a madarak és a halak hajnali fürdõzése hallatszott. Vékonyka égerhez támasztottuk a biciklit, pár méternyire a víz szélétõl. Percek múlva horgászbottal a kezemben vártam a kapást. Pista bácsi is becájgolt. A nádfal mellett alig hatvan centiméteres vízben élénk volt az érdeklõdés. Sorra fogtam a színpompás naphalakat, és a nyolc-tíz centiméteres göbicseket (fenékjáró küllõ), ahogy Pista bácsi nevezte õket. A sekély vízben sárral lekerítettünk egy méternyi öblöt. Ide raktuk a zsákmányomat. Percenként fogtam halat. Pista bácsi segített levenni a horogról a mohó halakat, és új csalit tett a helyére. Ott, akkor nem vettem észre, hogy õ miattam nem is tud horgászni, hisz minden percét lekötöm.
Úsztam a boldogságban. A kis öbölben hemzsegett a hal. Teljesen beszűkült a világ számomra, nem voltam szomjas, sem éhes, csak a piros-fehér úszót láttam elõttem bukdá-
csolni, amint egy újabb hal ígéretét morzézza a víz felszínén. Koradélután vihart ígérõ felhõk tornyosultak köröttünk, és távoli dörgés hosz-szú morajlása hallatszott. Engem természetesen ez nem érdekelt, de az is lehet, hogy észre sem vettem. Hosszas rábeszélés hatására abbahagytam a horgászatot, és az öböl gátját elbontva szabadon engedtük a halsereget.
Szemerkélõ esõben értünk haza. Otthon a rengeteg mesélnivalónak a fáradtság szabott véget. A vihar hangjai már nem jutottak el a fülemig.
Még pár alkalommal horgásztunk együtt. Ahogy az idõ múlt, a mindennapok gondjai hol gyakrabban, hol pedig ritkábban engedték meg Pista bácsinak is, nekem is, hogy horgászbotot vegyünk a kezünkbe. Elvétve találkoztunk a vizek partján. Mostanában csak az utcán látom nyári reggeleken, amikor biciklivel a Csó-tó felé tart.
Elérkeztünk oda, hogy eláruljam, miért is írom ezt a pár sort. Több okot is fel tudok sorolni. Elõször is neki köszönhetem, hogy horgász lettem, ami néha kín, néha áldás. Másodszor, én most vagyok annyi idõs, mint Szabó Pista bácsi volt elsõ fertõzõ horgászatomkor. Ebbõl következik a harmadik ok, az igazi, ami egyben tény is. Õ a horgászegyesület legidõsebb tagja. Decemberben 91 éves lesz. Gondolom, napközben tűzifát vág, és a hosszú téli estéken a horgászeszközeit rendezgeti, ké-szül a tavaszi pontyozásra. Kívánom, hogy még sokáig így legyen!
Laki László
