A megyei-városi március 15-ei ünnepségen „Vas Megye Önkormányzata Szolgálatáért Kulturális Tagozata” elismerést nyújtottak át Komor András, nyugalmazott kultúrház igazgatónak. A díjazottat Vasváron szinte mindenki ismeri kulturális és közösségi szolgálata miatt, valamint a Vasvári Fúvós Zenekar vezetőjeként, karmestereként, aki az összes helyi ünnepség meghatározó alakja. Komor András a vele készített beszélgetésen bepillantást engedett 88 évének olyan történéseibe is, amelyekről szinte csak kevesen tudnak. Élete komorabb rezdüléseiről, amit az ország politikai helyzete, nézete határozott meg, még ma is nehéz beszélnie. Álmából felébresztve is tudja a hadapródok indulóját, írt egy három felvonásos mesejátékot, dramatizálta a Pinokkiót, valamint egy láda van tele a hangszereléseivel.
Komor Andrást látva az ember mindig megállapítja, milyen jól tartja magát 88 évesen. Napi két óra fizikai munkát végez testi egészségéért, míg szellemi frissessége megőrzése érdekében hosszú órákon át olvas, s életének minden egyes történését pontos menetrend szerint leírja. Emellett egész életét végigkísérte a zene. De kezdjük az elején: Csehszlovákiában.
Itt született Komor András Andrej Konecsny néven 1929-ben. Édesapja morva, édesanyja ukrán származású, akik Brünnben egyetemi éveik alatt kapcsolatot tartottak egy anarchista csoporttal, így el kellett hagyniuk a várost. Fél éves kurzus után lehetővé vált számukra, hogy zenei előképzettsége révén apja kántortanító, édesanyja tanítónői állást vállaljon. Szlovákiában, egy színmagyar faluba, Palóc vidékre helyezték őket.
-Anyám vegyésznek készült, apám jogásznak. Mindketten vallásos emberek voltak, túljutva a nyelvi nehézségeken igazi néptanítókká váltak. A bécsi döntést követően anyámékat, mint a rendszer „megbízhatatlanjait” Arad mellé, Tevermesre helyezték pedagógusnak. Teljesen „elmagyarosodtunk” két testvéremmel. A zene meghatározta az életünket. Apám míg kántorként a templomban orgonált, nekünk is hangszeren kellett tanulnunk. Munkácson, Sátoraljaújhelyen, Gyulán jártam középiskolába. Később a Pécsi Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskolába kerültem. Míg kiskatona voltam, addig szüleim, nagyszüleim a kommunisták elől menekültek, s Őriszentpéterig jutottak. Anyám őriszentpéteri iskolaigazgatóként, apám orosz nyelvszakos tanárként ment nyugdíjba. A nagyon erős hadapród kiképzés és érettségi után bekerültem a Színművészeti Főiskola rendezői szakára, Major Tamás osztályába. Két félév után politikai okokból – hadapród iskola – nem kezdhettem meg a harmadikat. Pályát kellett változtatnom: a Zeneakadémia gondozásában működő ének szakra kerültem. 1951-ben ének szakos tanárként jöttem ide, Vasvárra. Fantasztikus zenei, kulturális közegbe kerültem – állapítja meg, majd hosszan kifejti Vasvár kulturális helyzetét az ?50-es években.
— A háború utáni időkben Puskás Sándor karnagy vezetésével a dalárda virágkorát élte, amit Barabás István és Virág Endre karnagyok hoztak létre a fúvós zenekarral együtt. Évente kiemelkedő kulturális eseménynek számító nagyoperettek születnek, mint a Nótás-kapitány, Az obsitos. A Gül baba 25-szor kerül színre. Egy Pallos nevű postatiszt, hivatalos zenész szalonzenekart alapított. Szatmári Endre, a Kolozsvári Színház volt karnagy-igazgatója, zeneszerző és felesége, Magyar Illa színművésznő Vasvárig menekült. A fúvószenekar 45 tagú, a dalárda 60, a szalonzenekar 15-18 tagú. Az itteni gárda felért egy színházi együttessel. Ide kerültem én – emlékszik vissza. – A Szatmáriék felkértek zenekari tagnak, tulajdonképpen ők voltak a mestereim. Eldöntöttük, hogy újabb operetteket rendezünk, így született meg a János vitéz, a Mágnás Miska, a Csárdáskirálynő. Időközben fiúkórust neveltem ki az iskolában, ahol tanítottam és átvettem a szalonzenekar vezetését. Akkor a vasvári dalárda országos hírű volt. Operettekkel jártuk a környéket Sárvártól Szombathelyig, Zalaszentgrótig. Majd két évre bevonultam katonának Kiskőrösre. Az első évet „végigverekedtem”, mint katona, majd kiderült, hogy értek a rendezéshez, a dramaturgiához. Egy katonai témájú darabbal országos versenyt nyertem, így lettem ezred kultúros, „a világ ura”, mondja viccesen. – Visszakerültem Vasvárra, tanítottam is énekórákat az általános iskolában, feleségem az általam vezényelt szalonzenekar zongoristája volt. Színdarabként megrendeztem a Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot, amiknek nagy sikerük volt. Győrben megszereztem a karnagyi oklevelet. Közben évente egy-egy operettet rendeztem, a szalonzenekar fúvósokkal bővült, a régi operett gárda újakkal frissült. Színpadra állítottam a Lili bárónőt, a Csókos asszonyt és a Bástyasétány 77-et. 1951-57-ig iskolai tanár voltam, majd a járási tanácshoz kerültem, népművelési felügyelő lettem, így a kultúrélet vezetése lett a feladatom.
(A környékbeliek emlegették, hogy biciklivel járt próbákra, amelyeken csak egy üveg tejet kért, ez volt a gázsija. Kiderült: kislányának, Jutkánk hordta a tejet.)
Végigrendezte a környéket. Olyan darabokat, mint Heltai: Néma Leventéje, Bródy: A tanítónőjét, Csiky négy-öt darabját, Visnyevszkij művét, amik mind prózai előadások voltak. Az ÁFÉSZ keretében 80 tagú egyesület jött létre önálló kultúrotthonnal. Moliere: Kényeskedők című darabja táncosokkal, zenészekkel csehszlovákiai sikert aratott. Éjjel-nappal dolgozik, rendez, hangszerel, kottát ír, korrepetál, tanít. Majd a kultúrotthon igazgatója lesz.
-A járásnál nagyon rosszul éreztem magam ebben a politikai-gazdasági közegben, így nagyon örültem az új lehetőségnek. Megrendeztem a Marica grófnőt Vasváron, amit megnéztek a körmendi járási tanácstól, s úgy megtetszett nekik, hogy átcsábítottak Körmendre. 61-62-ig ott kultúrház igazgató lettem. Nagy baromság volt – jegyzi meg. – Tanácsi személyi konfliktusba sodródtam, támadások értek. A kiemelkedő csapatommal: színjátszókkal-pantomimesekkel a visszásságokat is bemutattam, ami nem aratott tetszést. Lehetetlenné tették a működésemet, így felmondtam. Majd zenészként dolgoztam Horváth Elemér együttesében. A hattagú zenekarban én voltam a zongorista, egyik társam a Rajkó Zenekarban tanulta ki a szakmát. Zala és Vas megye szinte valamennyi éttermében közreműködünk. Közben az ELTE levelező tagozatán elkezdtem a magyar-történelem szakot, de az abszolutórium után az államvizsgát már nem vállaltam. Később a bentlakásos nagykapornaki általános iskolában tanítottam, ahonnan rendszeresen hazajártam csütörtökönként zenekari próbákra. A bentlakó fiúkból, lányokból ezt neveltem ki – mutatja a miniszteri dicséretét, a fúvósok, énekesek arany okleveleit.
Létrehozott egy irodalmi színpadot, amivel mindent megnyertek, amit csak lehetett. Kiderül: itt, Vasváron nemrég volt egy operett est, a társulat igazgatója hajdanán még Komor András kapornaki diákja és főszavalója volt. Majd az úttörő zenekarról, a fúvós hatosról és a furulya együtteséről vesz elő fotókat, s megmutatja a precízen kidolgozott forgatókönyveket is. Fiókjaiban össze van gyűjtve az egész élete. A megannyi lap közül előhúzza, mit is írt munkájáról a szakfelügyelő, aki úgy vélte: három hangszeres tanár munkáját látja el.
-1969-ben felbomlott a vasvári fúvós zenekar, de tagjait összehívták egy szereplésre, majd szóltak, szeretnék, ha átvenném az együttes vezetését. Sok más munka mellett megbíztak a zalaegerszegi Országos Úttörő Találkozó megrendezésével. Volt egy felnőtt színjátszó csoportom is. Nagykapornakról hazajöttem Vasvárra, mert az akkori tanácselnök azt ígérte, ha visszajövök, taníthatok a középiskolában. A főállású tanári posztot nem kaptam meg, de kineveltem egy – ma is működő – fúvós zenekart az általános iskolásokból, a középiskolában éveken át irodalmi szakkört vezettem. Életem során megírtam a vasvári fúvós zene történetét, s Vasvár kultúrtörténetét is, amit a könyvtár összefűzött, pár példány van belőle -árulja el.
-Puskás Sanyi bácsi mentoromtól tanultak alapján kovácsoltam össze a vasvári fúvósokat, a zenészekből baráti csoport lett. Ők építették nekem ezt a házat – mutatja. – Nőnapot tartottunk a feleségek tiszteletére, országos minősítést is nyertünk, 15 színvonalas fúvós bált szerveztünk, s újra előtérbe kerültek az operettek. Húsz leckéből álló motiváló, ritmus és dallam központú füzetet állítottam össze az ének-zene tanításához általános iskolás diákoknak. A tanítványaim közül a lányok furulyáztak, a fiúk fúvós hangszeren játszottak.
Az „isteni-mostani” fúvós zenekaráról is beszél. Kiderül, hogy 1981-től a próbák a Vasbolt feletti teremben voltak, ahol a fűtést és a takarítást is Komor András végezte, miközben oktatott, hangszerelt és számos feladata mellett a hangszereket is karbantartotta. Beszél arról, hogy tíz évig vezette a szentgotthárdi és 1987-től ő dirigálta a zalaszentgróti fúvósokat is. A feljegyzéseket, leveleket, jókívánságokat is megmutatja. Elárulja: megírta A vadrózsa című három felvonásos mesejátékát, dramatizálta a Pinokkiót, A gyufaárus lányt és számos irodalmi műsort, forgatókönyvet írt. Három egyesület alapítója: sportfelügyelőként a sportkört, majd a Vasvári Fúvószenekarért Alapítványt és a Vasvári Zenebarátok Egyesületét alapította.
-Nem hinné el senki, mennyi prózai szöveget írtam, a hangszereléseimmel pedig megtelt egy láda.
Csak remélni tudjuk, hogy ez a sok-sok érték előbb-utóbb kikerül azokból a ládákból.
