Gábor Ferenc, erdélyi író legújabb kötetét mutatta be a városban
Életem viharának emlékére címmel jelent meg Gábor Ferenc, köröstárkányi író legújabb kötete, amely a település fekete húsvétját dolgozza fel, miközben a nagyapa emléke előtt is adózik. A helytörténeti értéket képviselő könyv a falubeliek visszaemlékezéseiből mutatja be 1919. április 19-ét, amikor is a községbe román félkatonai alakulatok és katonai ruhába bújt román civilek vonultak be, s vérfürdőt rendezve kirabolták a települést. Összesen 91 tárkányit gyilkoltak meg.
A könyvbemutatón Gergye Rezső, a Nagy Gáspár Kulturális Központ igazgatója személyes hangvételű köszöntő beszédében emlékeztette a vasváriakat arra, hogy a város több csoportja, így énekesek, színjátszók is megfordultak már Köröstárkányban, ahol mindig tiszta szívvel, őszinte vendégszeretettel fogadta őket Gábor Ferenc és családja. Most ők, vasváriak azok, akik vendégül láthatják a Fekete-Körös vidékének íróját, aki korábban 15 éven keresztül talán az egyik legembertpróbálóbb munkakörben dolgozott: uránbányász volt. Az Erdély határán, Parciumban élő Gábor Ferenc – aki korábbi munkája miatt immár nyugdíjba mehetett – úgy gondolta, nem engedheti elveszni szülőföldjének helytörténeti értékeit, s korabeli dokumentumokra, hiteles visszaemlékezésekre hagyatkozva megírta falujának történetét. Kötetében realisztikus módon számol be a község fekete húsvétjáról, amikor a román katonák a templom falánál lelőtték mindazokat, akik nem tudtak elmenekülni a színtiszta magyarok lakta településről. Gergye Rezső – köszöntője után – felolvasott egy fejezetet az Életem viharának emlékére című könyvből, amely a nagytata, az 1896-1985 között élt Gábor Ferenc tiszteletére is íródott. A művelődési központ igazgatója dicsérte az irodalmi igénnyel megírt szöveget, jellegzetes tárkányi szóhasználatát, mondatformálását.
Részlet a könyvből:
„Itt ne
Kézen fogva mentünk ki az Alusziból, Tatával a nagy utcára. Ő az idő terhével a vállán lassú léptekkel, ráncoktól barázdált homlokkal, arccal, én, mint pár füves csintalan, pajkos kiscsikó vidáman ugrálva mellette. Már nem emlékszem minek örültem. Talán, hogy a Tata kezét foghatom, mint kedvenc unokája, vagy csak úgy egyszeriben örültem a még felhőtlen, számomra üde világnak. A templom kerítése, fala mellett fütyörészni is kedvem kerekedett. Hát rázendítettem, mint féktelen kis rigó első röpte után, azzal hittel talán, hogy érte van, övé az egész világ. Fújtam volna tele tüdővel, éles sípként ám döbbenet! Az én mindig nyugodt, jószívű nagyapám megszorított a kezem. – fájt, erővel megállított – megijedtem, felém hajolt és nem keményen, de nagyon komolyan mondta a szemembe nézve: – Itt ne fütyölj, itt sose fütyölj! Még fél percig sem tartott és mentünk tovább, csak egy pillanat közös életünkben, de a Tata szavainak súlya, tekintetének még akkor számomra érthetetlen komolysága, mélysége egész életemen végig kísér.
Még most is több évtized után, ha betérek az utcába, a templom fala mellett ritka alkalom, hogy ne jutnának eszembe a tiltás szavai, amiket csak már szinte felnőtt fejjel érettem meg. Ott a templom fala mellett ömlött ki sok tárkányi ember vére. Ott a torony alatt lett vége sok dolgos életnek, szakadt ki az utolsó sóhaj, kezdődött árvaság, özvegység és gyász, fájdalom és kínlódás. És ott kezdődött az életben maradottak számára a konok hit, a vakmerő élni akarás, a fájdalmas és mégis megtisztelő kötelesség: bármi áron is megmaradni, itt maradni ezen az anyaföldön, amit annyi verejték és vér öntözött. Megfogadtam a Tata intését: hogy a templom fala mellett az óta is tisztelettel emlékezve megyek el.”
Gábor Ferenc legújabb könyvének bemutatójára érkezett a megyébe, s a Vasi-Hegyhát szívébe. A megjelenteket tájékoztatta arról, hogy a 132 települést magába ölelő Fekete-Körös vidékéről, Köröstárkányból jött Vasvárra. A korabeli uránbányász 15 évig a föld alatt kutatott ércek után, majd az embert próbáló munka veszélyessége miatt nyugdíjba mehetett. Ekkor, ahogy ő fogalmazott, feljött a föld alól, s rácsodálkozott, milyen szépségek találhatóak a világban. Látta, hogy azok a történetek, amelyek a tárkányi emberek mindennapjaira máig hatással vannak, még feltáratlanok maradtak. Éppen emiatt személyes visszaemlékezések alapján megírta a falu, a térség történetét. Vasvári tartózkodása alatt is kiemelte, őszintén hiszi, hogy nemcsak az egyetemes és a magyar történelmet kell tanítani a fiataloknak az iskolákban. Meglátása szerint a helytörténeti kincsekre még nagyobb figyelmet kellene fordítani, mivel ezeket az értékeket őseink hagyták ránk. A gyerekeknek szükséges lenne megkeresniük saját gyökereiket. Nem akarta, hogy a generációkon átívelő és átörökített értékek, valamint a történetek láncolatai elszakadjanak. Tárkány egy kincs, mivel a román tenger közepén magyar szigetként létezik már hosszú idők óta. Gábor Ferenc legújabb kötete Tatája első világháborús visszaemlékezéseit foglalja magába. A nagyapa rendíthetetlen személyiségét, gerincességét, gondolatait is megismerhetik a könyv olvasói. Például, a Tata nem értette, miért kell Ferenc Jóskát segítenie, mikor neki Miska segít kihúzni a sárból az elakadt kukoricás szekeret. Mindemellett a fejezetekből a térség életéről is korhű történelmi áttekintést kapunk. Abból az időkből, amikor a tárkányiak közül 200-an vállalkoztak arra, hogy Verbőczy mellé felsorakozzanak, s felvegyék a fegyvert a románok ellen. Más falvak lakói nem voltak ennyire bátrak. A megtorlás is itt volt a legnagyobb. 1919. április 19-én a románok berontottak a faluba, s szabad rablás közben 91 embert öltek meg. Az áldozatok között volt nő, férfi, öreg, fiatal, de vak és süket is. Válogatás nélkül öldököltek. Volt, ahol egész családok tűntek el, de olyan is előfordult, hogy megcsonkították áldozataikat. A faluban sokan nem látták a veszélyt, hittek a lovagias eszmékben, s abban, hogy egy katona gyermekek és édesanyák életére nem tör. A legfiatalabb meggyilkolt tárkányi 17 éves volt, a legidősebb leöldösött helyi taposta a 80. életévét. Köröstárkány fekete húsvétjának gyilkolása után 204 árva maradt a faluban. Gábor Ferenc elmesélte, hogy a nagyapa apja volt a falugazda. Nála volt a falu pénze, amit az öldöklés ideje alatt az inge alá rejtett. Hiába próbált elmenekülni a faluból, tudatosan keresték, elkapták, s azonnal a pénzről kérdezték. A nagyapa édesapja háborúban sem volt, nem állt ki Verbőczy mellett és három kislányt nevelt. Ő azon a napon veszette életét.
Gábor Ferenc sorsokon, fennmaradt történeteken, mondatokon keresztül világít rá a valóságra. Hogy félt-e mindezt megírni? Feltárni a valóságot ennyi év után? Mint mondta, a félelem létező érzelem, de a közösség számára létfontosságúnak tartotta lejegyezni a tárkányi történeteket, amelyeknek megjelentetését nem támogatta a román állam. A kötetekre azonban fogékonyak az olvasók, s sokan ismerik meg a falu múltját. Remények szerint ezentúl többen keresik majd fel a Parciumot, s nemcsak Erdély szívébe utaznak magyar emlékek után.
