Csernik Szende, székely lábbábos „kiguruzsálja” a történeteket
Hogy miért kezdett el a székely Csernik Szende lábbábozni? Erre ez a válasza: „Az én csóré lábacskámat megcsípte a csihány, s azóta es vakarózik, s addig-addig, míg mára felhúztam a bábukat lábaimra, Mókára és Tréfára, hogy ne viszkessenek annyira, hanem járják el a székelynép jóízű mesécskéit. S ha nem es pityókát mesélek, akkor murkot aprítok lapítón, s ha nem es hiszitek el, a cseszle csípjen meg benneteket!” Mindebből kaptak ízelítőt a rétes fesztivál résztvevői, akiket nem csípett meg a cseszle.
Az ízes szóhasználatú, felettébb szórakoztató és improvizatív lábbábjáték nem ismeretlen a vasváriaknak, ugyanis Csernik Szende nem először jár a Vasi-Hegyháton. Talán éppen emiatt is az előadás előtt jókora tömeg gyűlt össze, hogy a vicces csali mesékből mindenki kivegye a részét. A pajkos-kópés-humoros mondatok mögött azonban ott bujkáltak az örökérvényű igazságok. Mindenekelőtt azonban a közönségnek kötelező jelleggel fel kellett súrolnia a lelkét. Csernik Szende meg is mutatta, hogyan tegyük a kezünket a „lelkünkhöz”. Majd megkezdődött a „székely lábmunka” a magával ragadó mesével. Szende, neve jelentésétől eltérően egy ízig-vérig talpraesett, nagyhangú, mesefordulatos fortélyokban bővelkedő kalapos, törékeny asszony. Megmutatta azt is, hogyan kell gyúrni, „kigurzsmálni” a történeteket, amelyeknek nem árt egy kis só, nehogy ízetlenek legyenek. A közönség tagjai között keresett egy 100 éves banyókát, s egy szakállas férfire esett a választása. Mikor a fejkendőt kötötte a férfire, megjegyezte: „maga is fenn lesz a facebookon. Választott neki egy feleséget is, aki kilenc hónap „dudorodás” után életet adott gyermeküknek. Mert hát a Jóisten mindenkinek tartogat egy kis szerencsét. Ha a banyóka nem magas hangon mondta el a neki szánt mondatokat, a bábos többször emlékeztette arra, ő bizony „megszorongatja, s máris nem mély hangon beszél tovább”. A „Főjj fazekocska” felszólítások után a kása kifutott „nem a Tescóba, nem az ABC-be, nem a Lidlbe, hanem az erdőbe”. Majd a kása belefutott a murokágyásba, majd onnan eljutott egy, az asztaloknál helyet foglaló angolul beszélő úriemberhez is, akinek a templom, a church szerepe jutott. Egyszóval, a történet végére mindannyian meg voltunk „zákányosodva.”
Csernik Szende felhívta a figyelmet arra, hogy a mesét mindannyian tegyük a lelki pólyánkba, majd megmutatta, miként kell bánnunk azzal. A hosszú rokolyás, mezítlábas, röpülő göndör fürtű nőt mindenki a szívébe zárta. Vagy, ahogyan azt az előttem helyet foglaló hölgy megfogalmazta: „ez a nő egy eszméletlen csaj”.
sna
Névjegy önmagáról:
„Székelyföldön egy kedves kis városkában, Sepsiszentgyörgyön láttam meg a napvilágot. Művészeti Líceumban oskoláztam, képzőművészeti ágazaton. Mindaddig, amíg az érettséginek nevezett létra fokát megmásztam, addig gyönyörű tájakat barangoltam be gyermekded lényemmel.
Nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokban töltöttem a nyarakat, teleket ahol színeset bugyborékol a rét, s a forrásvíz oly finoman fortyog ki a földből, ahol a széna feszt ropogós és jószagú, s a medve a kert bütüjét ledőjtögette volt perpenceszilváért. S az ülű es leste nagy madár magaslatából a csürkécskéket, s vót, hogy el es kapott vajegyet. Csernik Szende szerint: „Azért is vagyunk a világon, hogy ezt a gyönyörű nyelvet, amit kaptunk, továbbadjuk. Fontos, hogy soha ne szégyelljük.” Szerinte a nyelv az a köldökzsinór, amin keresztül a mese áramlik a közönség lelkébe. Meséi fentről jönnek, „egyre többen és egyre szebbek. Amikor alszom, akkor is meséket álmodom.”
