Amióta kiderült, hogy 2010-ben Magyarország Németországgal közösen pályázik az Európa kulturális fõvárosa címre, azóta ezen polemizál a honi média. Mintha valami turáni átok ülne rajtunk, oly együgyű kishitűséggel csámcsogunk ezen a híren.
Igen hamar az is kiderült, nem is egy városunk szeretne e büszke cím birtokosa és ennek jogán rendezõ-házigazda lenni. A „várományosok” között van Gyõr, Szentendre, Debrecen, Pécs, Kaposvár, Szeged, de még Miskolc is. Az Edda fellegvárként is elhíresült várost egyik hazai kereskedelmi rádiónk olyannyira „érdemesnek” találta az Európa kulturális fõvárosa címre, hogy a település „népszerűsítésére” nem átallott egy maga eszkábált cikizõ himnuszt is útjára bocsátani egyik reggeli adásában.
Csak a tárgyilagosság kedvéért említem, hogy 2003-ban Graz, míg 2004-ben Lille volt Európa kulturális fõvárosa egészen november 28-ig. S mit hozott a konyhára az idei kulturális év a derék észak-franciaországi városnak? A 2130 programban több mint nyolcezer művész vett részt, októberben a Boulez vezényelte lyoni szimfonikusok Bartókot játszottak! A házigazdák 17 ezer „nagykövetet” toboroztak az euroré-gióból annak érdekében, hogy a vendégek fogadtatása valóban fõvárosi rangra emelkedjen. Ennek az együttműködő, felkaroló nekibuzdulásnak meg is lett az eredménye. A franciák Lille és környékének 162 települését voltak képesek integrálni az évet átívelõ kulturális programokba (a 162-bõl 8 belgiumi település volt). Ezen idõ alatt több mint 6 millió látogatót fogadtak, a szállodák forgalma 33 százalékkal nõtt az elõzõ évihez képest, a program szervezõihez több mint 70 cég csatlakozott, s a 73 millió eurós költségvetésnek 16 százalékát magáncégek adták össze. Nem ártana megvizsgálni, ma miként is állunk a kultúr-menedzselés honi gyakorlatával? Kvázi, a támogatott kultúrából a magáncégek vajon kiveszik-e részüket, a gazdasági helyzet ismeretében tudnak-e költeni ilyen mértékben?
Nem mellékes, de ezalatt a közel egy év alatt sikerült megtízszerezni Lille és az északi régió (Nord Pas de Calais) turisztikai vonzerejét. No persze az infrastruktúrát is rendesen fejlesztették ehhez az attrakcióhoz. A meglévõ kulturális infrastruktúra mellett minden jelentõs méretű (és elhagyott) hajdani malmot, vásárcsarnokot, szövödét, gyárépületet kicsinosítottak a legfrissebb kultúr-loft trendnek megfelelõen, majd hadrendbe állították ezeket, s bennük kiállítást, koncertet, színházi elõadást, konferenciát, találkozót, kulturális estet, és még ki tudja mi mindent nem rendeztek. Ráadásul 25 százalékkal megnõtt a forgalma a London és Lille között közlekedõ villámgyors villanyvasútnak, az Eurostarnak is.
Megállapíthatjuk, hogy kasszasikert hozott Lille-nek a büszke kulturális cím és projekt, amelyben nemcsak kiállításokat láthattak az érdeklõdõk, de nemzetközi projekteket is befogadtak, s nemzeti estjeiken középpontba került a nemzeti hagyományok ápolása.
2010-re kiderül, melyik város nyeri el egy évre e büszke címet és a vele járó kulturális missziót. Jó lenne azt is tudni, hogy dicsõ honi kivitelezõink képesek-e addig kiépíteni a magyar autópálya-hálózatot, ameddig kell. Vagy a Guiness-rekordok könyvébe bekerült magyar rétes készítési rekord mellé újabb honi rekordként bekerül a leglassabban és legdrágábban épülõ legrövidebb magyar autópálya-rekord is. Ha ugyanis az úthálózat kiépítése nem valósul meg a következõ másfél kormányzati ciklusnyi idõ alatt, nem ártana, ha olyan reptér épülne legalább, amely méltóképpen fogadhatná a hozzánk érkezõ kulturális turistákat. Persze az is lehet, hogy Európa akkori kulturális fõvárosa közelében – mely történetesen magyar vidéki város lesz – erre a célra átkeresztelik a még funkcionáló utolsó libalegelõt, s turisztikai látványosságként kétfedelű, vászonborítású „Mari-nénik” (értsd, a kamcsatkai járatról kiszuperált kétfedeles ruszki repülõgépek) landolnak majd a libák riogatására. E fapados járatokon – elképzelem -, 1 forintba kerül majd a viteldíj, s a hozzánk érkezõknek reptéri illetékként fejenként 1 liter fütyülõs barackpálinkát kell majd venniük, a háttérben pedig Tony Curtis lovagol, csikós szerkóban, betegség esetén elmarad e fellépés. Helyette elektromos golfkocsin poroszkál majd szittyaföld repterén, fején hófehér texasi kalappal, s ékes angolsággal, tört magyarsággal köszöntvén a vendégeket. Amúgy ráadásként – ez is benne foglaltatik a viteldíjban -az utasokat és poggyászaikat személyesen szállítván a kulturális fõvárosba. A reptér fõépületén pedig (elhagyott, egykor kisajátított, majd a privatizáció során el nem kelt kukoricagórén) óriás poszterek hirdetik: „Mi lejtmenetben is gyorsabbak vagyunk”. Hogy kihez és mihez képest, ez a vendégek közül akkor már aligha érdekel bárkit is, lévén, hogy az illetékként megvásárolt fütyülõs barackpálinka elfogyasztása kötelezõ lesz számukra. Az egykori FÁK országaiból érkezõknek uránkezelt vodka és ruszki pezsgõ dukál vízum- és reptéri illetékként.
De kezeljük a témát kellõ komolysággal. Érdemes addigra megtanulnunk mindazt, ami ehhez az egész évet átölelõ kulturális projekthez kelletik. Ha már tapasztalatszerzési céllal 2003-ban elfelejtettünk kiruccanni a Mura folyó partján elterülõ stájer fõvárosba, Grazba, 2004-ben meg túl mesz-sze volt Lille, akkor jövõre tán illenék odafigyelni, miként is zajlik mindez a derék íreknél. Mert Európa kulturális fõvárosa 2005-ben az írországi Cork lesz. 2010-ben meg tán Gyõrre, Szentendrére, Debrecenre, Szegedre, Pécsre vagy Miskolcra figyel majd a világ. Mindegy hogy melyik városra, csak figyeljen már valaki ránk!
– bodorkós –
