Golghelóghi, immár tizedszer
A Nagymákfáért Egyesület az idén is megrendezte a Nagymákfai Napokat, amelynek programsorozata június 14-20-ig tartott. A résztvevők tizedszer jöttek össze emlékezni, miközben megidézték a múltat, s több izgalmas programon vettek részt.
Gyöngyhalász zenekar: Napfény ízű zenék
Mit is jelent: „Napfény-ízű” zenék?
-Búzás Csaba: Több térségből is muzsikálunk, ezért megpróbáltunk találni egy olyan szót, ami közös jellemzője az egyébként nagyon különböző zenéknek. A napfény fizikai értelemben is nagyobb mértékben van jelen, s talán ezért kevés arrafelé a depressziós ember. Azt hozzá kell tenni, hogy a latin zene egyik fő jellemzője, hogy nagy kontraszt van a pergős, életvidám, illetve a szomorú hangulatú zenék között.
-Milyen térségek zenéjét játsszák?
-Búzás Csaba: Közép- és Dél-Amerika szinte valamennyi országából játszunk zenéket, a Karib-térségből, Spanyolországból és a Kanári-szigetekről is. A teljes zenekarral – nyolc fővel – szinte kompromisszumok nélkül tudjuk megszólaltatni az egyes régiókra jellemző zenei stílusokat. Nagymákfán trió formációban léptünk fel.
-Milyen különleges, csak a latin zenére jellemző hangszereket hoztak magukkal?
-Búzás Csaba: A hangszerelés a következő volt: Horváth Árpád: hegedű, pánsíp, quena, spanyolgitár, charango, vokál. Búzás Csaba: ének, spanyolgitár, cuatro, szájharmonika, charango, pánsíp. Búzás-Jáger Anikó: fuvola, quena, maracas, tánc, vokál. A zenekarunk honlapján (www.gyongyhalasz.com) a jellemző hangszerekre, illetve a különböző régiókra vonatkozóan létrehoztunk egy tanulmányt, ami országosan, de talán világviszonylatban is egyedülálló. Ott részletesen olvashatnak az érdeklődők a hangszerekről is, a 200 fotóillusztráció is sok információt tartogat. Ha a fenti kavalkádból ki kell ragadni egy egzotikus hangszert, akkor ez legyen most a bolíviai charango. Ez egy picike, 10 húros gitár formájú hangszer, amelynek a háta a tatu páncéljából készült, s a hangolása első találkozásnál teljesen logikátlannak tűnik, de kicsit elmélyedve a charango-játékban (néhány hónap, év) rájövünk, hogy milyen zseniális találmány, hiszen a zenész, egyszerű ujjrendekkel egész dallamsort tud kipengetni, ha jól működik a jobb keze. Persze a charango nem tipikus szólóhangszer, elsősorban kísérő-díszítő, ill. ritmus szerepe van. A jobb kéz mutatóujjára húzott pengetővel szokás pengetni, laza csuklóval, de olyan gyorsan, míg a mutatóujjunkból annyi látszik csak, mint az egy helyben repülő kolibri szárnyából.
-Magyar nyelven énekelték a latin-amerikai és spanyol dalokat. A koncertműsor Nagymákfán debütált. Mióta készült a műsor? Kinek a munkája a műfordítás?
-Búzás Csaba: Az „Adj egy csókot se?orita!” című műsor megszületését húsz éve várom. Ugyanis körülbelül ennyi ideje már, hogy megpróbálkoztam néhány, számomra fontos dal műfordításával. Fájó volt, de rá kellett jönnöm, hogy a műfordítás egy szakma, az én alkotásaim elég vérszegények lettek. Ekkor felkerestem egy profi műfordítót, Dobos Évát, aki öt-hat dalt lefordított. Nem volt olcsó, viszont nagyon jól sikerültek. Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt az oka annak, hogy félbemaradt az együttműködés, talán elfogyott a pénzem, mindenesetre érleltem vagy húsz évet azt az öt-hat műfordítást. A múlt télen tűvé tettem értük a padlást, mert kíváncsi voltam, hogy ma is tetszenének-e. Amikor átolvastam őket, megszilárdult bennem az elhatározás, hogy a régi vágyamat megvalósítom. Újra megpróbálkoztam a műfordítással, ezúttal több sikerrel, így tíz további művel, egy kerek műsorrá áll össze a dalcsokor.
-Nem vész így el az autentikusság érzete?
-Búzás Csaba: A magyar közönség számára ezek a különleges hangszereken megszólaltatott egzotikus zenék az érdekes ritmusaikkal, a sajátos előadásmódjukkal, a szövegek megértése nélkül is nagy élményt adhatnak. Képesek erőteljes érzelmeket közvetíteni, magukkal ragadni, sőt valóban, a spanyol nyelv csengése is hozzátesz ehhez az élményhez. A magyar nyelvű műsorommal elsősorban olyan kincseket szeretnék a közönség elé tárni, amelyeknél a dalok szövege egyáltalán nem mellékes. Vannak köztük versmegzenésítések is, amelyek olyan mélységeket, érzéseket közvetítenek, hogy átadásukhoz feltétlenül szükséges a műfordítás. Egyébként az európai kontinensre igen kevés Latin-Amerikában közismert zene jut el. Ott a közös spanyol nyelv révén egy jó dal könnyen átszeli az országhatárokat, és 500 millió ember megismerheti. Azt gondolom, hogy a dalok mondanivalójának feltárása kárpótolja a spanyol nyelv csengését, pláne, hogy jelzésértékkel bent hagytam egy-egy versszakot az eredeti nyelven.
-Dél-Amerikában járt gyűjteni, tanulni a latin zenét. Hogy fogadták ők a messzi földről érkezett, mégis dél-amerikai zenét játszó kollégákat?
-Búzás Csaba: Még a Los Gringos zenekar színeiben jártam Peruban, Bolíviában. Ott az Egyesült Államokból érkező turistákat nem nézik jó szemmel, és minden fehér emberben őket látják. Ha volt rá mód, igyekeztünk elmondani, hogy honnan és milyen szándékkal érkeztünk. Ilyenkor láthatólag szelídebb lett a tekintetük. Peruban, az ayacuchói egyetemen adtunk egy koncertet, ott sikerült elkapni néhány félig mosolygó, félig döbbent arckifejezést.
-Biztos van néhány jó sztori a tarsolyban egy-egy ehhez hasonló útról…
-Búzás Csaba: Egy kanári-szigeteki élmény ugrik be. Világjárt barátomtól, Lukács Józseftől 1995-ben kaptam ajándékba egy műsoros kazettát, melyen a Trio Acaymo, kanári-szigeteki zenekar muzsikált. Az énekesnő hangjába, az ízléses mediterrán hangulatú zenei kíséretbe azonnal szerelmes lettem, s az évek folyamán rongyosra hallgattam a kazettát. Szerencsére a Gyöngyhalász latin zenekarban is kedvező fogadtatásra talált a zene, annyira, hogy meg is tanultunk róla néhány dalt. Azóta nem múlt el koncert anélkül, hogy ne játszottunk volna közülük. Szerettünk volna többet megtudni az ottani zenéről, így hosszas tervezgetés után Jáger Anikóval 2004 őszén a Kanári-szigetekre utaztunk. Az egyhónapos tenerifei tartózkodásunk alatt több zenekarral is találkoztunk. Eljutottunk az AFU zenekar folklóriskolájába, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket, és készségesen megmutatták a jellegzetes ritmusokat, hangszereket, elmagyarázták a műfaji sajátosságokat, s végül felvételekkel és kottákkal feltarisznyálva engedtek utunkra. Időközben megtudtuk, hogy a kedvenc zenekarom, a Trio Acaymo tagjai a hét sziget közül, éppen Tenerifén laknak. Próbáltuk megtudni az elérhetőségüket, kérdezősködtünk folklóriskolákban, művelődési házakban, de nem bukkantunk a nyomukra. Az utazásunkból már csak öt nap volt vissza, amikor egy szerencsés véletlen folytán hozzájutottam az énekesnő, Olga Benavente telefonszámához. Amikor felhívtam, hogy találkozót kérjek, Olga szkeptikusan kérdezte, hogy a magyarok miért akarnak kanári-szigeteki zenét játszani, miért nem magyar muzsikával foglalkoznak. Aztán végül rászánta magát a találkozásra. Egy nappal később Anikóval Santa Cruz főterén várakoztunk az általuk megjelölt helyen, s a szívünk a torkunkban dobogott az izgalomtól. Mivel épp sziesztaidő volt, csak mi ácsorogtunk a nagy templom előtt, amikor megjelent egy hatvan év körüli házaspár. Felrémlettek előttem a kedvenc kazettám borítóján szereplő zenészek, akik olyan harminc év körül lehettek, és összevetettem a napfényben tétovázó két alakkal, de nemigen hasonlítottak egymásra. Lesz, ami lesz, megszólítottam őket. A félreértés hamar tisztázódott. Nem vettem figyelembe, hogy én egy 1973-ban kiadott kazetta alapján kerestem őket. Miközben egy kávéházba indultunk, elmeséltem nekik a kazettás történetemet, és azt, hogy a szigetekre való utazásunkat elsősorban nekik köszönhetjük. Ők nagyon tartózkodóan viselkedtek, s fenntartásaik csak akkor oszlottak szét, amikor a kávéházban eljátszottuk nekik az egyik dalukat. A viszony egyszeriben megváltozott, széles mosollyal hallgatták a dalt, teljesen elérzékenyültek. Őszintén megvallva, ezeket a perceket mi is csodának éltük meg. Egyik dal jött a másik után, akkor már ők is énekeltek, Jose karmestert megszégyenítő mozdulatokkal támasztotta alá a zene ritmusát, Olga teljes átéléssel énekelt. Érdeklődésünkre elmondták, hogy a következő négy napban stúdiófelvételük van, és csupán egyetlen koncertjük lesz, az is egy zártkörű folklór műsor, amit felvesz a tévé. Olga egy pillanatra elgondolkozott, és így szólt: „Mi lenne, ha eljönnétek, és ti is fellépnétek velünk a műsorban?” Örömmel mondtunk igent. Gondolom, a kedves gesztuson kívül az is szerepet játszott a meghívásban, hogy ez jó reklám lehetne a Trio Acaymonak, hiszen valahonnan a világ végéről jött két ”megszállott” az ő zenéjüket játssza. Egy kis fricska a többi zenekar orra alá…
Csütörtökön Dudás Jenő ajurvedikus szakember tartott egészségmegőrzésről, bölcseletekről szóló előadást. E nap a Csutorások „Dúdolj két dalt egy nyuszinak” jelmondattal, s hangszerekkel a kezükben indultak köszönteni az erdő-mező vadjait.
Pénteken a Zombori Zenekar tartott moldvai csángó táncházat és falusi bált.
Zombori Zenekar táncháza
Máhr Dani, a zenekar tagja évek óta visszajáró vendége és fellépője a Nagymákfai Napoknak.
-Máhr Dani: Nekem az ötödik alkalom volt az idei. Tárnok Ákos (Kákics zenekar, Los Andinos együttes) vitt el először, akkor is táncház volt a program. Egyből magával ragadott a környezet és a társaság hangulata is. A zenekar is már évek óta „lejár” pihenni, feltöltődni, és annyi kellemes, sok-sok élménnyel teli emléket őrzünk, hogy egyet ki sem tudnék emelni. Mindennél többet árul el az, hogy a baráti társaságban a ”Mákfa” egy igen sokat jelentő, melegséggel eltöltő fogalom.
– Táncházaitokon moldvai népzenét játszotok. Mi jellemzi ezt a zenét?
-Máhr Dani: A moldvai zene jellegzetessége abból adódik, hogy zenei és hangszerkészlete is kicsit „eltér” a megszokott magyar népzenétől. A furulya, koboz, dob trió ad egy könnyebben értelmezhető, magával ragadó hangulatot. A táncok is egyszerűbbek és kevésbé egyéniek, így aztán mindenki könnyen meg tudja tanulni. Ez igazán közösségi jelleget ad neki.
-Egy csomó nagy fesztiválon és jó nevű klubban megfordultok. Nagymákfán jobban elengedhetitek magatokat?
-Máhr Dani: Nagyon sokat jelent nekünk Mákfa. Pont az adja a varázsát ennek a rendezvénynek, hogy nincsenek sokan, mindenki ismerős, mindenki befogadó a másikkal szemben. Amikor először – ismeretlenként – megjelentem, akkor is ugyanúgy kérdezték, hogy ki vagyok, mi vagyok. S legfőképpen persze kínáltak mindenféle földi jóval. Itt tényleg nincsenek kötöttségek, kicsit ki lehet költözni a hétköznapokból, minden úgy alakul, ahogy a pillanat hozza.
Tűzszínházi csillagtánc
Az est záróprogramja a Pápai Teleszterion Színházi Műhely Csillagtánc című tűzszínházi előadása volt, Komáromi Sándor rendezésében. Az előadás a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztiválról került Mákfára, a Verebélyi birtokra. Az előadás részleteiről Oláh Júlia beszélt.
-Miben áll a tűzszínház műfaja? Látványelem, vagy van valamilyen dramaturgiai funkciója is?
-A műfajmegjelölés ebben az esetben egy olyan összetétel, ami a tűzzsonglőr elemek felhasználását jelenti olyan színházi funkcióban, ami nagyon erősen épít a szimbolikára. Tehát adott volt egy látványelem, amit beépítettünk a mi sajátos színházi világunkba. Az előadás szerves része a tűzzsonglőrködés, amint bekerül a történetbe, jó helyen, helyes jelentéstartalommal töltődik föl, így máris nem csupán egy szépen megcsinált zsonglőr elem, hanem a színházi nyelv részévé válik. Olyan természetesen használják a játszók, mint bármely más kommunikációs eszközt vagy díszletet. A nézők pedig egyszerre élvezhetik a történet folyását és a tűzzsonglőr elemek látványát. Dramaturgiailag jól átgondolt helyeken használjuk ezeket az eszközöket, hiszen az előadás maga nem pusztán egy „show”, a jelentéstartalomnak is átütőnek kell lennie. Ez így a látványelemekkel talán még nehezebb is. Ezért fokozottan figyelnünk kellett, hogy ne koreográfiák sorává váljon az előadás.
-Tűzzsonglőrködés? Nem volt félsz a színészekben a próbák során?
-A színházi csapatunk 2010 nyarán ismerkedett meg a tűzzsonglőr elemekkel egy workshop során, ahol elsajátítottuk a technika pontos használatát: milyen eszközökkel, hogyan kell bánni, illetve mit kell tenni ahhoz, hogy biztonságosan használhatóak legyenek ezek az eszközök a színpadon. Azóta több alkalommal kértünk fel tűzzsonglőröket, hogy technikailag fejlesszék a csoportunkat. A félsz addig van az emberben (legyen felnőtt vagy diák), amíg nem válik magabiztossá. Olyan játszót, aki félve tartja a kezében az eszközt, nem engedünk színpadra. A gyakorlás és a felkészülés nagyon fontos, mivel nem csak felnőttekkel dolgozunk együtt, hanem főleg művészeti iskolás diákokkal. Először mindenki gyakorlóeszközöket kap a kezébe, csak akkor szabad meggyújtaniuk, ha már biztos kézzel, határozottan bánnak ezekkel. Alig merem kimondani, de a Csillagtáncban is volt, aki éltében először fogott ilyen eszközt a kezébe, és két hét próbaidőszak után már élesben játszott az előadásban… Ez igaz a másik két tűzszínházi előadásunkra is. Kellő koncentrációval, fegyelemmel és felkészült, jó oktatóval ez nem lehetetlen.
– Milyen volt a próbafolyamat?
-Komáromi Sándor kiválasztotta a játszókat a művészeti iskolás diákok közül. Egy felnőtt játszó van az előadásban, és az előadás koreográfusa is teleszterionos felnőtt játszó (Benkó Zsófia Anna, drámapedagógus). Megkapták a szövegkönyvet, amit Komáromi Sándor írt, és ugyancsak ő tett javaslatot néhány főbb karakterre: ki, mit játsszon. Egy hétig gyakoroltak napi 8-10 órát a srácok Jeddi Márton hivatásos tűzzsonglőrrel, akit erre a táborunkra meghívtunk oktatónak. Közben tanulták a játszók a szövegeiket, majd a következő héten összerakták az előadást. A tűzzsonglőr oktatóval, Mártonnal, előzetesen egyeztetett Sándor, hogy mik az elképzelései, és olyan elemeket tanított a diákoknak, amelyek jól jöhetnek látványban egy ilyen stílusú előadáshoz. Két hét próbaidőszak után megnézte Sándor, mire jutottak. Zsófival egyeztettek, raktak az előadásra fényt, tisztáztak néhány dolgot, és be is mutatták a 2014-es pápai augusztus huszadikai ünnepségen.
-Az előadásszöveg milyen forrásokból, előképekből táplálkozik?
-A halhatatlanságra vágyó királyfi népmese, másrészt a Mahábharáta különböző motívumai alapján. Ugyanakkor a diákokkal egy saját eredetmítoszt találtunk ki.
——————————————————————————————–
Minden előadás előtt Büdös Cato, a fájintos udvari bolond várta mesével a gyermekeket, Ő volt Mákfa házigazdája.
Szombat a túráé volt. Csak címszavakban: Döbörhegy, gyógynövénygyűjtés, múltidézés, aztán vissza az épülő közösségi térhez főzőcskézni, beszélgetni, zenélni mákfai módra, szabadon. A hagyományokhoz hűen Kovács László és Mikó László fafaragók is részt vettek a szívükhöz nőtt rendezvényen. Emellett volt kvízműsor is Békesi Tamással.
Bónusz program volt a „Rezsólángon”. Június 22-én, hétfőn Molnár Rezsővel könyvei kapcsán beszélgetett Gergye Rezső egy nagy makkfa alatt.
A rendezvény támogatói: Norvég Civil Alap és a Vasvári Önkormányzat
Partnerszervezetek: a Nagy Gáspár Kulturális Központ, Kákics Kulturális Egyesület, HírBeleBumm Szociális Szövetkezet.
PLETYKAPAD képhez: A Pad-verseny győztese Fila Attila lett.
Kovács László fafaragó értékelése alapján a kilenc elkészült pad közül szoros versenyben a képen látható ötletes pad nyerte az első”pletykapad ” versenyt. Jövőre folytatás!
