Indonéziából, Isten igéjével kerül a hegyháti városba
Mindenki Marcell atyaként ismeri a vasvári plébánost, az egész lényéből mosolygó Ghie Marselinust. Az indonéz származású verbita rendi atyát arra kértük, hogy mutassa be életét, s vele együtt azt a folyamatot, amelynek eredményeként nyár óta a hegyhát városban teljesít szolgálatot. Mint mondta, nagyon jól érzi magát Vasváron.
Marcell atya egy Flores nevű szigeten született Indonéziában. Ezt a hatalmas, több mint kétszáznegyven millió lakosú országot a világ legnagyobb muzulmán államaként tartják számon. A muzulmán vallást gyakorlók aránya 90 százalék feletti, a katolikusoké mindösszesen két-három százalék. A keskeny, ám több száz kilométer hosszú Flores szigeten viszont fordított az arány: ott a katolikusok vannak többségben: ezt a vallást a lakosok 75-80 százaléka gyakorolja.
– 1973-ban, földműves családban születtem – kezd bele az atya kiváló magyarsággal élete történetének mesélésébe székhelyén, a vasvári plébánián. – Nagycsaládban nevelkedtem, hatan vagyunk testvérek. Az általános iskolában tanárnak készültem. Középiskolai tanulmányaim során találkoztam európai misszionáriussokkal, akik olyan nagy hatással voltak rám, hogy úgy döntöttem, én is a szerzetesi hivatást választom. A kedves, segítőkész európai misszionáriusok a verbiták rendjének – hivatalos nevén: az Isteni Ige Társaságának – tagjai voltak. Én is ehhez a közösséghez akartam tartozni, már csak azért is, mert az iskolában nagyon jó oktatóim voltak e rend tagjai. A szüleim, rokonaim azt mondták, egyik testvérem már elkötelezte magát a verbitákhoz, én legyek inkább megyés pap. Éreztem, hogy megváltozott bennem valami, s az Isteni Ige Társaságához szeretnék tartozni. Húsz éves voltam 1993-ban, amikor is verbita lettem. Két évig szerzetesnövendékként tanultam az indonéz szigetvilág délkeleti csücskében található Timor szigeten. Innen csak két év után lehetett hazajönni. Ezt követően filozófiát és teológiát hallgattam a floresi verbita főiskolán. Helyben végeztem pasztoráció gyakorlatomat a plébánián, s egy iskolában kollégiumi nevelő is voltam. 2000-ben szereztem diplomát. 2001. augusztus 15-én tettem le örök fogadalmamat, míg 2002. július 18-án szenteltek pappá. Ezt követően egy plébánián és egy kollégiumban teljesítettem szolgálatot – tájékoztat, majd hozzáfűzi: – A missziós szerzetes hármas fogadalma: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség. Ha valaki a verbiták közé jelentkezik, abban a tudatban teszi ezt, hogy nagy valószínűséggel a szülőföldjétől távol kell szolgálatot teljesítenie. Az első missziójukra induló szerzetesek egy papírra felírhatnak három országot, ahova a legszívesebben mennének. Az én kívánságlistámon: Brazília, Németország, Mexikó szerepelt. Az elöljáróm azonban szólt, hogy Magyarországra kellene mennem. Mivel örök fogadalmam egyik alapja az engedelmesség, ezért természetes volt, hogy eleget teszek kérésének. Akkor még nem volt internet, csak az enciklopédiákra tudtam hagyatkozni. Az általános iskolában tanultunk Hungáriáról, de csak annyit tudtam róla, hogy Európában van, egykori szocialista ország. 2003. július 18-án szállt le velem a repülőgép Ferihegyen, napra pontosan egy évvel pappá szentelésem után. Elmúltam harminc éves, de korábban soha nem jártam külföldön. Budapest egy igazi nagyváros volt számomra, ahol akkor még ismeretlen volt számomra a nyelv, de még az ízek is. Ez utóbbi miatt nagyon rövid idő alatt nyolc kilót fogytam. Nem a zsíros ételek, inkább a káposzta és a zöldborsófőzelék fogott ki rajtam. Láttam, hogy ez a folyamat nem jó irányba vezet, s lassan hozzászoktattam szervezetemet az itteni ételekhez. Mindeközben nyelviskolába jártam. Tényleg a világ egyik legnehezebb nyelve a magyar. A nyelvtanban az igekötők okoztak leginkább nehézséget. Emellett az éghajlat is nagyon más volt, mivel Indonéziában két évszak: nyár és esős időszak van. Itt a négy évszak változásai mellett először láttam havat is. Két és fél évig a kiskunfélegyházi plébánián dolgoztam, ahol nagyon jól éreztem magam. Majd szóltak, hogy Budapesten kell szolgálatot teljesítenem. Szemináriumi nevelőként, házfőnökként hét évig dolgoztam. Majd ismét szólítottak: új székhelyem Vasvár lesz. Budapest után ez egy igazi kisváros. Vasváron mindenki kedves és segítőkész. Jól érzem magam itt. Augusztusban megérkezett a ghánai Sebastian atya, akivel megosztjuk a munkát – jegyzi meg, majd terveiről, elképzeléseiről beszél.
– – Nagyon fontosnak tartom az alakuló ifjúsági csoportot. Azoknak a felnőtteknek, akik korábban egyéb okok miatt nem tudtak elsőáldozásra járni, most lehetőséget adunk mindezt pótolni. Egy-egy vasárnap délutánra gyerekfoglalkozásokat hirdettem Alsóújlakra és Püspökmolnáriba is. Az összejöveteleket tudatosan nem ministráns foglakozásoknak írtam ki, mert tudtam, hogy így jóval több gyermek jön el, akikkel a liturgiáról is beszélgettünk. Alsóújlakon 27, Püspökmolnáriban 15 gyerek vett részt a programon. Úgy gondolom, ez a szám nem kevés. Hasonló beszélgetéseket tervezek Vasváron és Rábahídvégen is. Azt szeretném, ha a helyieket a jó kereszténység tudata örömmel, boldogsággal és büszkeséggel töltené el. Fontos számomra, hogy érezzék: egy összetartó közösség részesei, ahová jó tartozni. Ne kellemetlenségként gondoljanak az esetlegesen felmerülő vallással kapcsolatos feladataikra, vagy a működéshez szükséges egyházi adó befizetésére. Azt szeretném elérni, hogy semmi ne legyen lelki kényszer az emberek számára. Azt is jobban tudatosítanám, hogy ez a ház, a plébánia nem a miénk, hanem az egyházközségé. Ide bármikor betérhetnek, vagy a lakásunkban is felkereshetnek minket, ha szükségét érzik egy személyes beszélgetésnek. Időpontot keresünk, s együtt segítünk a problémák megoldásában. Az ajtónk nyitva áll a hívek előtt – jelenti ki. Majd ezt követően az iránt érdeklődünk, hogy ennyi évnyi magyarországi tartózkodás után mi a véleménye rólunk?
– Itt, Vasváron is látom, hogy mennyire vendégszeretőek az emberek. Ez abszolút jellemző a magyarokra. Én a nagymértékű pesszimizmust nem érzékelem, de az valóban igaz, hogy a magyarok gyakran panaszkodnak. Amikor Budapestre jöttem, feltűnt, hogy egy megállóban, ha csak két percet is késett a busz, már mindenki az óráját nézte és elégedetlenkedett. Amikor pedig megérkezett a járat, akkor az emberek a buszsofőr felé kifejezték nemtetszésüket. Nálunk, Flores szigeten nincsen buszmegálló. Mindenki azon a helyen, ahol éppen áll, leinti a buszt. Itt nagyon sietnek az emberek, nem érnek rá annyira.
Az indonéz atyától egyebek mellett azt is kérdeztük, mikor volt utoljára hazájában, s hiányzik-e neki a tenger, s a sziget, amelyen felnőtt.
– Két éve voltam utoljára otthon. Nálunk háromévente lehet hazamenni szabadságra. Mikor elutaztam otthonról, nem volt internet. Édesanyámmal úgy tudtam beszélni, hogy egy városban élő ismerősömet felhívtam telefonon, majd ő postán írt anyukámmal, aki a megbeszélt időpontra bejött a városba, ahol hívhattam. Ma már könnyebb, mert mobilon bármikor beszélhetünk, de e-mailen keresztül nem tudunk kommunikálni. Emberként természetesen hiányzik a tenger látványa. De jól érzem magam Vasváron – állítja, s valóban egész lényéből az sugárzik, hogy ő a lelki békéjével, Isten szolgálatában boldog itt.
Simon-Németh Adél
A verbita rendről:
A teljes létszám az összes világrészen együtt: 6130 fő.
Az általános rendfőnökség székhelye: Róma.
Az Isteni Ige Társaságát Szent Arnold Janssen német pap alapította 1875. szeptember 8-án Hollandia egy kis falujában, Steylben, mely mindössze néhány kilométerre található a német határtól. A verbita missziós szerzetesek tagjait a hármas szerzetesi fogadalom (a tisztaság, a szegénység, az engedelmesség) fűzi össze. A közösség sajátos karizmája, hogy hirdesse mindenkinek a Szeretet Istenének Országát, mint az emberiség egyetlen közös célját, amely felé tudatosan vagy tudattalanul haladunk. Főleg azokat igyekeznek megszólítani, akiknek még hiányosak az ismeretei a világ teremtőjéről és gondviselőjéről, vagy egyáltalán nem ismerik Istent. A verbita misszionárius nem csak liturgikus és világnézeti, hanem kulturális, szociális, műszaki téren is apostolkodhat, melynek fontos eszközei a különféle tudományágak és a média is. A közösségek egyik legnagyobb gazdagsága a nemzetköziség. Sokféle kultúrából származó szerzetesek élnek együtt a missziósházakban, ezáltal igyekeznek tanúságot tenni arról, hogy a testvéri együttélésnek nem lehet akadálya a különbözőség, hanem éppen ennek kell sokszínűvé tennie életüket. A missziós küldetés a szentháromságnak az emberek felé irányuló párbeszédéből indul ki. Az Isteni Ige Társasága a világ egyik legnagyobb missziós szerzetesrendje.
