Vannak, akik a háttérben, hangya szorgalommal dolgozva élik le életüket. Csendben, mindenféle felhajtás nélkül élnek. Ők a kötelességtudók. Vannak, akik zajosan, a folyamatos csinnadratta közepette érzik jól magukat. Mégis ők a percemberek. Hiszem, hogy a csendben, kitartóan dolgozók a többség. Marica, a Kardos László Általános Iskola titkára is közéjük tartozott. Mindig nagy empátiával tudta emberi sorsokba beleképzelni magát. Számára a segítségnyújtás volt az inercia pont, az örök emberi parancsszó. Kérsz egy kávét? – kérdezte, ha látta, hogy valakit gondok gyötörnek. Majd bölcs pszichológusokat meghazudtoló empátiával beszélgetett el felnőttel, gyerekkel. Az intézményben ő volt az egyik biztos pont, akit mindig meg lehetett találni.
Azután hirtelen megváltozott az addigi egyensúly. Jöttek a rossz hírek. Az a biztos pont? Marica iskolatitkári széke hosszú időn át üresen maradt. Még láttuk meg-megvillanni alakját az ablakban, miközben mi, akik próbáljuk vállunkon hordozni a világ terheit, szusszanásnyi időre lehuppantunk a szemközti cukrászda teraszára, hogy sütkérezzünk a nyári nap fényében. Még mindig látni véljük alakját az ablakban, ott a szemközti házban?
Meditálunk, az élet filozófiáját, az örök rejtélyt akarjuk megfejteni. Fiatalon beláthatatlan hosszúnak tűnik az ismeretlen. Felnőtt fejjel egyre rövidül ez a végtelen. Ötven évesen rádöbbenünk: a földi lét véges. Egyre többen mennek el közülünk. Barátok, ismerősök, korosztályunk tagjai, munkatársak, csendben, háttérben dolgozók, reflektorfényben élők. Mintha kiköltözőben lenne a világ. A biztos pontok száma egyre csökken körülöttünk. Naponta mégis nekifeszülünk. Talán csak egy lépés, tán kettő, még egy és még egy nekifeszülés. Hisszük, hogy az eltávozók helyébe a most születők lépnek, így biztosítván az élet folytonosságát. Hisszük, hogy ők is ilyen csendesen, háttérben dolgozó igazodási pontokká válnak, akik megkérdezik: kérsz egy kávét?
Valahogyan így őrizzük emléküket. Feltekintünk a felettünk feszülő ég kékítő kárpitjára. A Pannon ég esti udvarában sorra gyúlnak ki a csillagok. Egy, azután még egy?
A fény, a hang elkísér utunkon. Jó lenne azt a képzeletbeli invitálást elfogadni. Igen Marica, most jól jönne az a kínálás. Kérnék egy kávét?
-Bodorkós-
