A vasváriak közül is kevesen tudják, hogy az Árokhegy a Vasvári sáncról kapta a nevét, amelyet a középkortól egészen a 18-19. századig egyszerűen Ároknak vagy Nagy Ároknak neveztek. Július 9-én, vasárnap délután a Városnéző séták keretében az Árokhegyet és a szőlőhegy gerincén a Sánc kiinduló szakaszát néztük meg együtt.
A séta az Alsóárokhegy utca előtt, a patakparton indult, ahol dr. Zágorhidi Czigány Balázs elmondta, hogy a patak és az Árokhegy gerince volt a határ a 12-13. században Vasvár királyi és káptalani része között, s bár a patakpartról később – feltehetően a tatárjárás után – a határ egészen a mai városközpontig tolódott el, az Árokhegy vonala egészen a 19. század végéig határvonal maradt Szentmihályfalva és Vasvár között. Magának a Sáncnak a története azonban jóval korábbra nyúlik vissza, hiszen a káptalan már csak akkor kaphatta meg az erődvonal mögötti területet, amikor az funkcióját vesztette.
Ahhoz, hogy a kezdetekkel is megismerkedhessünk, végig kellett sétálni a Felsőárokhegy utcán, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szőlőhegyekre. Ez a látvány mindenkit meggyőzhet arról, hogy Vasvár különleges értékekkel rendelkezik: a szőlőhegyekbe kifutó utcák, a ma is gondozott szőlők és gyümölcsösök, a természeti- és kultúrtáj sajátos egysége egészen egyedi képet kölcsönöz városunknak. Ebben az összképben mindenütt jelen van a történelem: visszanézve a Szent Mihály-domb irányába (előző sétánk helyszínére), már sokan látni vélték az egykori káptalani templom kettős tornyát, az Árokhegy gerincét figyelve pedig mindenki azt kutatta, hol tűnik fel a sánc töltése.
Aztán a szőlőhegyről éppen csak kiérve – sokak meglepetésére – rögtön teljes nagyságában megmutatkozott az erődítésvonal: az utolsó présházat elhagyva már több méter magas töltés és több méter mély árok látható. Itt a Péterfai utca irányába visszakanyarodó földút keresztezi a sáncot, és ennek következtében egy kapuszerű átjáró alakult ki, ahol jól látható a sánc szerkezete. Dr. Kiss Gábor régész, aki dr. Tóth Endre kollégájával együtt még az 1980-as években kezdte el kutatni a Vasvári sánc és a Katonák útja történetét, itt ismertette az országos szempontból is egyedülálló régészeti objektum történetét.
A sánc – amelyet eredetileg egyszerűen Ároknak neveztek – a 18-19. századi térképészek révén kapta a „Római sánc” nevet, abban a korban ugyanis ilyen jelentős méretű építmény megépítését csak a rómaiakról tudták feltételezni. Valójában azonban semmi köze a római korhoz, a korai magyar határvédelmi rendszer, az ún. gyepű egyik fontos részeként épült fel valamikor a 10. század második felében. A nyugati kalandozások lezárultával a magyarok védekezésre rendezkedtek be, és szállásterületüket részben természetes (folyók, mocsarak, erdők), részben pedig mesterséges védelmi vonalakkal vették körül. A Vasvári sánc a Rába és a Zala mocsaras völgye között kiemelkedő és mintegy természetes útvonalként kínálkozó Hegyhátat zárta le teljes szélességében, mintegy 8 kilométer hosszan, oly módon, hogy csupán egyetlen átjáró volt rajta, a ma rekonstruált formájában látható Vaskapu, ahol a Katonák útja, ez az ősi kereskedelmi és hadi út halad át rajta.
A sánc megépítése hatalmas munkát jelentett: először is egy több száz méteres sávban le kellett írtani az őserdőt, a sánc helyén ki kellett szedni a tuskókat, sőt a humuszréteget is el kellett távolítani, aztán megásták árkot, az árok kitermelt földjéből összehordták és tömörítették a töltést, majd ennek tetején megépítették a gerendaszerkezetű, földdel kitöltött falat. A munka minimálisan 100-150 ezer köbméter föld megmozgatásával és 10-15 ezer köbméter fa megmunkálásával járt, ami a korabeli viszonyok között ez rendkívül nagyszámú munkást és jól szervezet munkafolyamatokat igényelt. Kik voltak azok a munkások, akik felépítették a Vasvári sáncot? Minden bizonnyal azok közül a rabszolgák közül kerültek ki, akiket a magyarok kalandozó hadjárataik során nagy számban hajtottak a Kárpát-medencébe.
A séta még egy szakaszon folytatódott az Árokhegy gerincén, ahol jól követhető, hogyan olvadt be az évszázadok során a sánc egykori árka és töltése a megművelt szőlőterületbe. Innen leereszkedtünk a Péterfai utcára, majd a séta az Árokhegy északi lábánal, a Csipkés és a Bél patak összefolyásánál ért véget. A séta vezetői elmondták, hogy annak idején a patakvölgy – a mai Vasvári Pál és Tretter utca vonala – minden bizonnyal fel volt duzzasztva, amelyen csupán itt lehetett áthaladni, az út folytatásában – a mai Kossuth és Alkotmány utca vonala felett – pedig ott állt Vasvár vára, így akadályozva meg, hogy a sánc a gersei út vonalán megkerülhető legyen.
