Nem mindegy, milyen hangszeren játszik a zenész
Kánya László könyvet írt a pankaszi cigányzenészek életéről
Kánya László kötetében szó esik a vasvári zenélés időszakáról is. A szerző Pankaszon született és nagyapjától tanult hegedülni. A könyv megírásával Kánya László célja az volt, hogy a tradíció ne szűnjön meg. A szerző az emlékállítás mellett a roma zenészcsaládok fiatal tagjait szeretné ösztönözni a mesterség folytatására, nem csak Pankaszon. Kánya Lászlóval a könyv megjelenése után beszélgettünk.
– Ön már több évtizede Vasváron él családjával. Milyen emlékek fűzik Pankaszhoz?
– Pankaszon születtem 1946-ban, egy zenész dinasztia tagjaként a cigányszerben. Nagyapámtól, Kánya Elektől tanultam meg hegedülni. Akkoriban az őrségi faluban négy cigányzenekar is működött és ezek népszerűek voltak a környékbeli községekben és távolabbi helyeken egyaránt. Mulatságokra, családi ünnepekre, bálokba hívták az emberek a zenekarokat hétvégenként.
– A nagyapja meglátta Önben a tehetséget?
– Igen. Ő tanította meg nekem az alapfogásokat és hitte, hogy jó prímást tud faragni unokájából. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a nagyszülői tanítás mellett nekem is kellett ezért tenni. Bár máig a nagyapámtól tanultakat tekintem a legfontosabb alapoknak, de később más nagyhírű zenészektől: Darvas Bélától, Dandi Kis Károlytól is tanultam még. Példaképem máig nagyapám, az egykori pankaszi cigányprímás és a szintén egykori kitűnő zenész, Kánya Árpád. Az ő muzsikájukat szeretném őrizni és tovább éltetni.
– Mennyi dalt, nótát ismertek általában a jó zenészek?
– Ezt nehéz megmondani. Ugyanis egy cigányzenész majdnem mindent játszik. A muzsikus attól lesz igazán jó, ha az asztal mellett is meg tudja szólaltatni az emberek nótáit, azaz bármilyen zenei kívánságot teljesíteni tud. A pankasziak ilyenek voltak. De ehhez sokat kellett tanulniuk. Az őrségi faluban a ’30-as években négy cigányzenekar is volt. Erről a könyvben több fejezeten át írok. Kánya Elek, a nagyapa meghatározó személyisége volt az egykori zenészéletnek. Prímásként külön karmestereket hívott a faluba, akik verbunkokat, Strauss keringőket tanítottak meg a zenészeknek. Ugyanis a pankasziak sok más zenekarhoz hasonlóan nem ismerték a kottát, hanem úgynevezett naturisták voltak. Hallás után tudták eljátszani a népdalokat és nótákat. A képzett karmesterek kotta alapján tanítottak nekik másfajta szalonzenéket is. A zenekarok népszerűsége ezzel még nagyobb lett. Egyre több helyre hívták őket. Sokan nagyobb városokba és külföldre kerültek.
– Ma van tere, lehetősége a cigányzenének itthon?
– Szerintem a cigányzene vidéken meghalt. Ezért is írtam most könyvet Pankaszról, hogy felelevenítsem a múltat és kedvet hozzak a fiatal muzsikus generációnak is a tradíció folytatásához. Azért lenne jó a fiataloknak a mesterséget elsajátítaniuk, mert egyre inkább növekszik az igény ismét az ilyenfajta szórakozásra. Ha nem lesznek a zenei tradíciónak folytatói, akkor a vendéglátóhelyek sem tudnak kit hívni a programokra. A cigányzene és a nóta a népdal szülötte. A zene a fiatalokban is benne van, csak ki kell aknázniuk. Úgy, ahogy ki kell aknázni egy energiaforrást is az emberek szolgálatára. Ehhez a hosszú folyamathoz és a tehetséggondozáshoz azonban kormányzati szintű intézkedésekre is szükség van.
– Miről szól még a könyv?
– A zenészek életét feldolgozó könyvben szó esik még arról: hogy kerültek a cigányok Pankaszra. Hogy szerette meg a falu az első letelepülő Czene család muzsikáját. A kötet megemlékezik a zenészek sokaságáról is, névvel, becenévvel és történetekkel. A fejezetekben olvashatnak azokról a helyi szokásokról is, melyekben a cigányzenekarok közreműködése nélkülözhetetlen volt: cigánybálokról, búcsúkról, mulatságokról, cigányzenészek temetéséről. A pankaszi cigánybálok külön érdekessége, hogy ezeken rendszeresen adtak elő a helyiek színdarabokat, melyeket az egyik zenész felesége tanított meg a fiatalokkal. A Gábor diák, A beszélő köntös és Dankó Pista színpadi története népszerű volt mind a helyi, mind a Budapestről, Győrből érkező közönség körében. Az egykori zenészek legnagyobb erénye az ambíció és a tehetség volt szerintem. A kötetben zenei vizsgákról is írok, hiszen csak ezek birtokában köthettek szerződéseket a zenekarok a szórakoztató iparban a hetvenes, nyolcvanas években. Ám Pankaszon annyi zenész volt, hogy a minősítést kihelyezetten tartották a faluban. A muzsikusok többsége a nívós „B” kategóriás engedéllyel rendelkezett.
– Beszéljünk egy kicsit a hangszerekről is.
– A hangszereket, hegedűket például „szőrözni” kellett. Ezt édesapámtól megtanultam. A vonóba a csődör farok szőréből nyert, alaposan megtisztított szálak kerülhettek, bonyolult művelettel. Ez a legjobb a vonóba. A hangszereket, hegedűket a muzsikusok kitűnő hangszerkészítő mesterektől, például az olasz „Mazsini” mester műhelyéből vásárolták. Hiszen nem mindegy, milyen hangszeren játszik a zenész. Az alapokat meg lehet tanulni egyszerűbb hegedűkön, de később fontos a hangszer minősége. Az a megfelelő, amiben „jó hang van” és amiből szépen árad a kemény, gyönyörű hangzás.
– Ahogy lapozgatjuk a könyvet, a fotókon is látszik: a zenészek skatulyából előhúzott, szép öltözetben játszottak mindig.
– Igen és ez egyben a zenészek feleségeinek dicsérete is. Az asszonyok férjeiket tisztán, mosott, vasalt ingekben, nyakkendősen engedték el a muzsikálásba és így van ez a mai napig is. A cigányzenész, ha elmegy muzsikálni, máig megadja öltözetével a zenének és a közönségének a tiszteletet.
– Nagyon szép maga a könyv kivitele is. Illetve két fajtát is látok!
– Igen. Ezer példányban nyomtatta ki a.Nemzeti Szaktanácsadási Képzési és Vidékfejlesztési Intézet, de előzetesen én is készíttettem a nyomdában saját pénzből 100 darabot. Abban, hogy ez a könyv elkészülhetett, köszönetet kell mondanom V. Németh Zsolt vidékfejlesztési államtitkárnak és mindenkinek, aki a megírásban bíztatott és támogatott, köztük az őriszentpéteri Ottó atyának is.
Pogács Mónika
