1.„Napfény-ízű zenék.” Olvashatjuk a Gyöngyhalász latin zenekart beharangozó sorok között. Mire utal ez a kifejezés? Milyen hangulatú zenére számíthat, aki ellátogat a június 16-án, kedden, 18.30 órakor kezdődő koncertre?
Búzás Csaba: Több térségből is muzsikálunk, ezért megpróbáltunk találni egy olyan szót, ami közös jellemzője az egyébként nagyon különböző zenéknek. A napfény fizikai értelemben is nagyobb mértékben van jelen, s talán ezért kevés arrafelé a depressziós ember. Azt hozzá kell tenni, hogy a latin zene egyik fő jellemzője, hogy nagy kontraszt van a pergős, életvidám, illetve a szomorú hangulatú zenék között.
2.Milyen térségek zenéjét játsszák?
Búzás Csaba: Közép- és Dél-Amerika szinte valamennyi országából játszunk zenéket, a Karib-térségből, Spanyolországból és a Kanári-szigetekről is. A teljes zenekarral – 8 fővel – szinte kompromisszumok nélkül tudjuk megszólaltatni az egyes régiókra jellemző zenei stílusokat. Nagymákfán trió formációban lépünk fel, úgy állítatom majd össze a repertoárt, hogy az a jelenlévő tagok erősségeire épüljön. Talán az Andok térségének muzsikái most nagyobb arányban lesznek jelen.
3.Milyen különleges, csak a latin zenére jellemző hangszereket hoznak magukkal Nagymákfára?
Búzás Csaba: A hangszerelés a következő lesz: Horváth Árpád: hegedű, pánsíp, quena, spanyolgitár, charango, vokál. Búzás Csaba: ének, spanyolgitár, cuatro, szájharmonika, charango, pánsíp. Búzás-Jáger Anikó: fuvola, quena, maracas, tánc, vokál.
A zenekarunk honlapján (www.gyongyhalasz.com) a jellemző hangszerekre, illetve a különböző régiókra vonatkozóan létrehoztunk egy tanulmányt, ami országosan, de talán világviszonylatban is egyedülálló. Ott részletesen olvashatnak az érdeklődők a hangszerekről is, a 200 fotóillusztráció is sok információt tartogat. Ha a fenti kavalkádból ki kell ragadni egy egzotikus hangszert, akkor ez legyen most a bolíviai charango. Ez egy picike, 10 húros gitár formájú hangszer, amelynek a háta a tatu páncéljából készült, s a hangolása első találkozásnál teljesen logikátlannak tűnik, de kicsit elmélyedve a charango-játékban (néhány hónap, év) rájövünk, hogy milyen zseniális találmány, hiszen a zenész, egyszerű ujjrendekkel egész dallamsort tud kipengetni, ha jól működik a jobb keze. Persze a charango nem tipikus szólóhangszer, elsősorban kísérő-díszítő, ill. ritmus szerepe van. A jobb kéz mutatóujjára húzott pengetővel szokás pengetni, laza csuklóval, de olyan gyorsan, míg a mutatóujjunkból annyi látszik csak, mint az egy helyben repülő kolibri szárnyából.
KONCERTPREMIER NAGYMÁKFÁN
Szerdán, június 17-én, 18.30 órától Búzás Csaba a Gyöngyhalászból önálló koncertet ad. Magyar nyelven énekli majd a latin-amerikai és spanyol dalokat. A koncertműsor Nagymákfán debütál!
4.Mióta készül a műsor? Kinek a munkája a műfordítás?
Búzás Csaba: Az „Adj egy csókot se?orita!” című műsor megszületését húsz éve várom. Ugyanis körülbelül ennyi ideje már, hogy megpróbálkoztam néhány, számomra fontos dal műfordításával. Fájó volt, de rá kellett jönnöm, hogy a műfordítás egy szakma, az én alkotásaim elég vérszegények lettek. Ekkor felkerestem egy profi műfordítót, Dobos Évát, aki öt-hat dalt lefordított. Nem volt olcsó, viszont nagyon jól sikerültek. Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt az oka annak, hogy félbemaradt az együttműködés, talán elfogyott a pénzem, mindenesetre érleltem vagy húsz évet azt az öt-hat műfordítást. A múlt télen tűvé tettem értük a padlást, mert kíváncsi voltam, hogy ma is tetszenének-e. Amikor átolvastam őket, megszilárdult bennem az elhatározás, hogy a régi vágyamat megvalósítom. Újra megpróbálkoztam a műfordítással, ezúttal több sikerrel, így tíz további művel, egy kerek műsorrá áll össze a dalcsokor.
5.Mennyire volt nehéz döntés, hogy magyarul szólaljanak meg a dalok? Nem vész így el az autentikusság érzete?
Búzás Csaba: A magyar közönség számára ezek a különleges hangszereken megszólaltatott egzotikus zenék az érdekes ritmusaikkal, a sajátos előadásmódjukkal, a szövegek megértése nélkül is nagy élményt adhatnak. Képesek erőteljes érzelmeket közvetíteni, magukkal ragadni, sőt valóban, a spanyol nyelv csengése is hozzátesz ehhez az élményhez. A magyar nyelvű műsorommal elsősorban olyan kincseket szeretnék a közönség elé tárni, amelyeknél a dalok szövege egyáltalán nem mellékes. Vannak köztük versmegzenésítések is, amelyek olyan mélységeket, érzéseket közvetítenek, hogy átadásához feltétlenül szükséges a műfordítás. Egyébként az európai kontinensre igen kevés Latin-Amerikában közismert zene jut el. Ott a közös spanyol nyelv révén egy jó dal könnyen átszeli az országhatárokat, és 500 millió ember megismerheti. Azt gondolom, hogy a dalok mondanivalójának feltárása kárpótolja a spanyol nyelv csengését, pláne, hogy jelzésértékkel bent hagytam egy-egy versszakot az eredeti nyelven.
6.Úgy tudom, járt Dél-Amerikában gyűjteni, tanulni a latin zenét. Hogy fogadták ők a messzi földről érkezett, mégis dél-amerikai zenét játszó kollégákat?
Búzás Csaba: Még a Los Gringos zenekar színeiben jártam Peruban, Bolíviában. Ott az Egyesült Államokból érkező turistákat nem nézik jó szemmel, és minden fehér emberben őket látják. Ha volt rá mód, igyekeztünk elmondani, hogy honnan és milyen szándékkal érkeztünk. Ilyenkor láthatólag szelídebb lett a tekintetük. Peruban, az ayacuchói egyetemen adtunk egy koncertet, ott sikerült elkapni néhány félig mosolygó, félig döbbent arckifejezést.
EGY TALÁLKOZÁS TÖRTÉNETE
7.Biztos van néhány jó sztori a tarsolyban egy-egy ehhez hasonló útról…
Búzás Csaba: Egy kanári-szigeteki élmény ugrik be. Világjárt barátomtól, Lukács Józseftől 1995-ben kaptam ajándékba egy műsoros kazettát, melyen a Trio Acaymo, kanári-szigeteki zenekar muzsikált. Az énekesnő hangjába, az ízléses mediterrán hangulatú zenei kíséretbe azonnal szerelmes lettem, s az évek folyamán rongyosra hallgattam a kazettát. Szerencsére a Gyöngyhalász latin zenekarban is kedvező fogadtatásra talált a zene, annyira, hogy meg is tanultunk róla néhány dalt. Azóta nem múlt el koncert anélkül, hogy ne játszottunk volna közülük.
Szerettünk volna többet megtudni az ottani zenéről, így hosszas tervezgetés után Jáger Anikóval 2004 őszén a Kanári-szigetekre utaztunk. Az egy hónapos tenerifei tartózkodásunk alatt több zenekarral is találkoztunk. Eljutottunk az AFU zenekar folklóriskolájába, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket, és készségesen megmutatták a jellegzetes ritmusokat, hangszereket, elmagyarázták a műfaji sajátosságokat, s végül felvételekkel és kottákkal feltarisznyálva engedtek utunkra.
Időközben megtudtuk, hogy a kedvenc zenekarom, a Trio Acaymo tagjai a hét sziget közül, éppen Tenerifén laknak. Próbáltuk megtudni az elérhetőségüket, kérdezősködtünk folklóriskolákban, művelődési házakban, de nem bukkantunk a nyomukra. Az utazásunkból már csak öt nap volt vissza, amikor egy szerencsés véletlen folytán hozzájutottam az énekesnő, Olga Benavente telefonszámához. Amikor felhívtam, hogy találkozót kérjek, Olga szkeptikusan kérdezte, hogy a magyarok miért akarnak kanári-szigeteki zenét játszani, miért nem magyar muzsikával foglalkoznak. Aztán végül rászánta magát a találkozásra. Egy nappal később Anikóval Santa Cruz főterén várakoztunk az általuk megjelölt helyen, s a szívünk a torkunkban dobogott az izgalomtól. Mivel épp sziesztaidő volt, csak mi ácsorogtunk a nagy templom előtt, amikor megjelent egy hatvan év körüli házaspár. Felrémlettek előttem a kedvenc kazettám borítóján szereplő zenészek, akik olyan harminc év körül lehettek, és összevetettem a napfényben tétovázó két alakkal, de nemigen hasonlítottak egymásra. Lesz, ami lesz, megszólítottam őket. A félreértés hamar tisztázódott. Nem vettem figyelembe, hogy én egy 1973-ban kiadott kazetta alapján kerestem őket.
Miközben egy kávéházba indultunk, elmeséltem nekik a kazettás történetemet, és azt, hogy a szigetekre való utazásunkat elsősorban nekik köszönhetjük. Ők nagyon tartózkodóan viselkedtek, s fenntartásaik csak akkor oszlottak szét, amikor a kávéházban eljátszottuk nekik az egyik dalukat. A viszony egyszeriben megváltozott, széles mosollyal hallgatták a dalt, teljesen elérzékenyültek. Őszintén megvallva, ezeket a perceket mi is csodának éltük meg. Egyik dal jött a másik után, akkor már ők is énekeltek, Jose karmestert megszégyenítő mozdulatokkal támasztotta alá a zene ritmusát, Olga teljes átéléssel énekelt.
Érdeklődésünkre elmondták, hogy a következő négy napban stúdiófelvételük van, és csupán egyetlen koncertjük lesz, az is egy zártkörű folklór műsor, amit felvesz a tévé. Olga egy pillanatra elgondolkozott, és így szólt: „Mi lenne, ha eljönnétek, és ti is fellépnétek velünk a műsorban?” Örömmel mondtunk igent. Gondolom, a kedves gesztuson kívül az is szerepet játszott a meghívásban, hogy ez jó reklám lehetne a Trio Acaymonak, hiszen valahonnan a világ végéről jött két ”megszállott” az ő zenéjüket játssza. Egy kis fricska a többi zenekar orra alá.
Majer Tamás
HírBeleBumm
