Örökségvédelem a Hegyháton – ezzel a megbízatással indultunk el munkatársnõmmel együtt márciusban, hogy pályázati támogatás segítségével egyfajta pillanatképet készítsünk a múlt és jelen mezsgyéjén, és megszólaltassunk életbölcsességgel és tapasztalatokban gazdag idõseket, 70-80 éveseket. Tudtuk, hogy mi a feladat, hiszen komoly pályázat számokra, idõegységre bontva engedi és szabályozza azok megvalósítását. Feladat, hogy legalább egy, a falu életét ismerõ idõssel készítsünk kérdõív alapján interjút, fényképezzünk régi dolgokat, használati tárgyakat, épített és természeti örökséget, hogy aztán konferencián, írott
krónika formájában és digitálisan elraktározott hang, fotó, kép segítségével is feleleveníthetõ legyen a Hegyhát egykori öröksége. Tudtuk, hogy mire vállalkoztunk és maximalizmussal vágtunk bele a munkába. De a feladat mélységei és dimenziói az elsõ találkozások után lát-
tatták meg igazán magukat. Legutóbb egy unoka mondta, hogy „jöhetnének gyakrabban is, mert nagyinak sokkal jobb színe van, mikor maguk itt vannak.” Pedig nem csinálunk mást, mint figyelmesen hallgatunk. És kérdezünk.
És évtizedek az évszázadot közelítve , az emberi kultúra vidéki öröksége, tapasztalatai hangzanak egy-egy öreg ajkáról. Szõlõhegyi élet, meghatározó szokások, ünnepek, a hétköznapok rendje, étkezések, családi hierarchia, kenyérsütés, disznóölés, aratás… Klári nénik, János bácsik, Ella nénik, Vendel bácsik nyílnak meg elõttünk. Másodszori találkozásra az asztalokon pogácsák, piros borok, albumok, iratok, ritka kincsek várnak bennünket. 70-80 éves emberekkel beszélgetünk, akik hitetlenkedve fogadnak bennünket: Számít még egyáltalán a véleményük, meghallgatja õket valaki? Használják még tudásukat, emlékeiket? Igen. Készül az anyag. Félidõben vagyunk. De a feladat szociális vonzatával igazán nem számoltunk. Nem tudjuk otthagyni az öregjeinket, hogy újra megkérdezzük tõlük: Hogy vannak? Vagy azért, mert õk hívnak bennünket, hogy még találtak valami érdekeset a számunkra. Találkozások, melyek szívmelengetõk. Az egykori kováccsal, aki már sok évtizede bezárta a műhelyét. Aki elõször elutasító volt, aztán egy nagy nehezen megbeszélt nap reggelén a
kovácsműhelybe hívott el bennünket, és begyújtotta a kedvünkért a kovácstüzet. Az óriási erõvel lobogó vashevítõ láng fényében õ is visszanyerte egy kis idõre régi erejét, kalapácsával vasat egyenesített, a régi mozdulatokat újra elõhívta. Hasonló volt az egykori cipész is, aki szintén sok éve bezárta a műhelyét, de kérésünkre visszaült háromlábú székére, és szinte varázslat történt, láttuk régi formájában, dinamizmusában, ahogy megmutatta nekünk, hogy is kell egy jó cipõt jól megcsinálni.
Örömteliek és szívszorítóak ezek a találkozások. Szívszorító végigmenni a falvakon, és örökségvédelmi célból fotókat készíteni. Egykori, szép tömésfalú, rendben tartott, sok fészekaljat kibocsátó házak sokasága omladozik és tátong üresen. Az idõ múlását, az enyészetet sugallják, holott 30-40 éve hangosak voltak a gyermekzsivajtól, átjárta õket a sütött kenyér finom illata. Gyűlnek a fotók, videók, digitális formában rögzítõdnek sok órás beszélgetések, formálódik az anyag minõsége, formálódunk mi is tõle. S talán az általunk meglátogatott idõsek is tényleg jobban érzik magukat aznap egy kicsit, mert szükség van rájuk. Pedig ez csak egy örökségvédelmi program szociális programelem nélkül. Vagy mégsem ilyen egyszerű mindez?
– pam –
Vasvári Újság
2004. december
