Ahhoz, hogy megértsük, miért nem tudunk úgy haladni, mint uniós szomszédaink, legegyszerûbben talán példákkal tudnám szemléltetni. Ennek több oka is van, amire kevés e papír de kezdjük el a legfontosabbal. Vegyünk alapul egy nyugaton élõ és egy magyar pékmestert. Ott a háború után, ha lassan is, organizálódott a helyzet. A pékmester tudta, hogy embertársai sem dúskálnak a jóban, ezért olcsón adta finom portékáját. A hivatalok is segítették, a bankok is. A pékmester tudta, hogy eljön az az idõ, amikor ha tehetõsebbek lesznek az emberek, többet is kérhet pékárujáért. S az emberek emlékezve szolidságára, meg is fogják adni azt. Neki lett igaza. Szorgalmát, s valamint, hogy nem volt kapzsi, meghálálták az emberek. Egyre többet tudott kérni, egyre jobban ment neki. Új házat épített, új üzemet, egyre több embernek adott munkát és a lakosoknak finom pékárut. Ereje teljében, de elért anyagi jólétben érte a globalizáció. Mikor a sarki benzinkútnál is frissen sütött, vegyi adalékokkal teli puffasztott mûzsemlékkel bombázták a vásárlókat. Hihetetlenül állt boltja ajtajában és érezte, hogy közeleg mestersége agóniája.
Mit is tett, élt át ezalatt egy magvar pék? Elõször is bezáratták „kapitalista” üzemét. Aztán, mivel nem akart munkanélküli lenni, meg az üzem sem tudta nélkülözni a szaktudását, visszamehetett saját üzemébe dolgozni. Sztahanovista, késõbb „ellenforradalmár”, majd kiváló dolgozó is lett, de titokban továbbra is álmodozott a saját üzemérõl. Aztán 1989 a „váltás” éve. Természetesen nem kapta vissza üzemét, hiszen azóta gyár lett belõle. Kártérítést sem kapott, mert ismét nem jó helyre állt, szavazni sem jól szavazott a politikai viharban. Segítséget sem kapott, mert a politikusok nem érte, hanem egymás ellen küzdöttek, s emiatt természetesen nem maradt idejük. De a magyar pékmester nem adta fel, õ nem olyan fából volt faragva. Már nagyapja is vitézérmet hozott a Don-kanyarból, õ meg szent keresztet rejtegetett a padláson évtizedeken át. Tehát eladta a nagyapa házát, földjét az osztráknak, levágta a két tehenét (a kormány kérte rá), még fizettek is érte. Iszonyatosan kitartó munkával kezdte üzemét építeni. Közben többször is becsapták: a bankok, akik 38 százalékos kamatot kértek, a közjegyzõ, aki csak az aláírása hitelesítéséért 7000 forintot kért. A kormányok, akik mindent megígértek, de soha nem tartották be azt. A mesterek, akik nemcsak feketén, de drágán is dolgoztak, tudva, sürgeti õket az idõ. Aztán üldözték, hivatalok jöttek egymás után. Ötven év lemaradását kérték tõle egyszerre szánon: vízminta, meg külön mosdó és légcserélõ, külön WC elõírások, törvények és paragrafusok, engedélyek, ezernyi illetékbélyeg, pótlások, meg parkoló, meg öltözõ, meg modern gépek, szerzõdéseit TB járulék, helyi adó, közös adó, adók adója…
De a magyar pékmester ezután sem adta fel. Õt már semmi sem állíthatta meg. Összeszorította száját, még többet dolgozott. Aztán eljött a nagy nap, amire egész életében várt. Segítség nélkül, a bürokratizmus ellenére, nyakig eladósodva bár de büszkén állt az üzem és boltja ajtajába. Sajnos nem sokáig tartott büszkesége. Nem tudott eljutni oda, mint nyugati pékmester kollégája. Õt, a magyar pékmestert a kormányok által megtûrt, belobbizott globalizáció felkészületlenül érte. Még be sem ért az EU-ba, még meg sem kapta, amit várt, máris elvették tõle. A reklámlapokon 8 forintos nagyáruházi mûzsemle virít csalogatóan. A helyi benzinkútnál, Józsiéknál friss zsemleillat terjeng. Hatalmas termete megtört, hangja akadozik, dolgos keze remeg, fohászkodik: Istenem! Nos, nem volt hozzá kegyes a haza, annak félszeg kormányai, sorsa s a politika sem. Cserbenhagyást lehetne írni, ha közlekedésben történne ez. Cserbenhagyás, írom mégis, mert ez a mai Magyarország. Sokunkat cserbenhagytak. Nem ezt érdemeltük.
Másról is szólhatott volna ez a történet, de én inkább a kenyér sorsát választottam. Ne hagyjuk, hogy ötperces, azonnal sütött vegyi csodák elvegyék maradék eszünket. S mivel Vasváron lakom, arra kérem önöket, vegyenek vasvári kenyeret!
Kanizsai Béla Endre
Vasvár Bendefy u. 24.
Rábavidék
XVI. évfolyam 7. szám
