„Úgy érzem, ide tartozom”
A Partiumban, a gyönyörű Körösvidék legnépesebb városában, Nagyváradon született 1976-ban. Soha nem készült tudatosan arra, hogy elhagyja Erdélyt, mindig is szeretett ott élni. Ám a varázslatos Nagymákfa legalább annyira lenyűgözi, mint szülőföldje, így otthonról haza költözött. Majd megküzdött a bürokráciával és ma már nem csupán magyar, hanem magyar állampolgár is.
Szilágyi Enikő júniusban a vasvári városházán tett állampolgársági esküt.
Az állampolgársági eskütétel bizony nem gyakori esemény a vasvári városházán. Ahogy az sem megszokott, hogy erdélyi honfitársaink a nyugati határszélen telepedjenek le. De Enikő és férje első nagymákfai kirándulása szerelem volt első látásra: a városrész légköre, hangulata rögtön magával ragadta őket. Az idetelepedés azonban még kicsit váratott magára?
– Nagyváradi magyar családba születtem – kezdi a beszélgetést a ma már vasvári Szilágyi Enikő. – Magyar óvodába, általános iskolába jártam, majd a magyar nyelvű gimnáziumban érettségiztem. A felsőfokú tanulmányaimat azonban 2003-ban már Nagykőrösön a Károlyi Gáspár Református Egyetemen fejeztem be: itt tanító szakos diplomát szereztem német nyelvi műveltségterülettel – mondja, s kiderül, míg német nyelvet könnyedén és tökéletes kiejtéssel sajátította el, a románnal azért jócskán akadtak gondjai.
– A diploma átvétele után aztán a későbbi férjemmel – aki 1991-től magyar állampolgár – Budapestre költöztünk. A legfontosabb az volt, hogy munkát találjak, letelepedési engedélyt kapjak, így tanítás helyett egy utazási irodában vállaltam állást és idegenvezetőként dolgoztam – emlékszik vissza Enikő, majd hozzáteszi: nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek, a nagyvárosi közeg nem nekik való.
– A testvérem egy újsághirdetés útján ekkoriban talált rá itt Nagymákfán egy parasztházra, melyet meg is vásárolt. Nem sokkal később meglátogattuk őt itt, s lenyűgözött minket a mákfai csend, az itt élők kedvessége, a kisváros közelsége és hangulata. Már akkor eldöntöttük: ideköltözünk – meséli.
Az elhatározás után azonban még néhány évet várniuk kellett, hogy az anyagi feltételek is teljesüljenek, s az álom valóra válhasson. Végül 2009-ben költöztek Mákfára, s tavaly márciusban itt született meg kislányuk: Boglárka. S míg Enikő a gyönyörű gyerkőcről elnevezett vendégházukat üzemelteti, a férje sofőrként dolgozik.
Az itteni élet jogi feltételeinek a megteremtése azonban nem volt ilyen egyszerű.
– Nagyon sok időbe, energiába és nem utolsó sorban pénzbe kerül, hogy megszerezzem a letelepedési engedélyt, majd az állampolgárságot. Rengeteg negatív élményben, elutasításban volt részem, míg idáig jutottunk – emlékszik vissza.
– Az első kérelmemet például annak ellenére visszautasították, hogy akkor már házasok voltunk, s a férjem magyar állampolgár volt. A legjobban az keserített el, hogy a bürokratikus rendszerben egy kalap alá vettek a máshonnan érkezőkkel, bevándorlókkal stb. Az állampolgársági eskü viszont nagyszerű élmény, az eddigi rossz tapasztalatok után valódi felüdülés volt, a vasváriak rendkívül kedvesen, szívélyesen fogadtak – meséli Enikő.
– Egyébként a magyar állampolgárság megszerzése nekem leginkább a szüleim miatt volt nagyon fontos – teszi hozzá. – A szüleim és a nagyszüleim is magyar állampolgárként születtek. Nem ők, a határok változtak. Úgy érzem, ide tartozom, mi úgy nőttük fel, hogy nekünk ez a közös hazánk – hangsúlyozza.
S bár mindennapjaikat igencsak megkönnyítené a nagyszülők közelsége, ám Enikő és férje úgy tervezi, Mákfán folytatják az életüket. Jól érzik itt magukat, sikerült beilleszkedniük, s úgy látják, jó döntést hoztak, mikor a Vasi-Hegyhátra, s Vasvárra esett a választásuk.
-vv-
