Pacsirta és Pletykaláda is része Vincze György egyedülálló rádiógyűjteményének Nagymákfán
Vincze György több mint 200 rádiót magába foglaló gyűjteménye országosan is páratlan. Két szoba van telis-tele rádiókkal: köztük a csaknem 100 éves detektoros készülékkel, vagy korábban a helyiség ékét jelentő Pacsirtákkal. A varázslatos, tekintélyt sugárzó nagymákfai ház igazi kincseket rejteget magában. Arra kértük Vincze Györgyöt, hogy meséljen szenvedélyesen szeretett szakmájáról és gyűjteményéről.
– Mi még mennyit fogunk itt egymással civakodni? – kérdezi mosolyogva Vincze György, miközben fát tesz a cserépkályha tüzére.
Vincze György figyelmes, segítőkész ember, aki azért fűti fel a több mint 100 éves ház vastag falait abban a szobában is, ahol csak a rádiók vannak, mert tudja, hogy érkezem hozzá. A „civakodás” oka pedig nem más, merthogy ő úgy látja, az olvasókat biztosan nem érdekelné az élete és a gyűjtőszenvedélye. Legyint rá. Ő a rádiókról akar mesélni: arról, hogy indult el hazánkban 1925-ben a rádiózás, ami eljutott a sztereó rádiókig és immár „fenyeget minket” a digitális rádió. Beszélni szeretne az egyenes vevőről és a szuper vevőről, s arról: Edison által feltalált fonográfból hogy lett gramofon, vagy a hengerből hogyan lett korong…
Kis idővel meggyőzöm, hogy ezt majd minden érdeklődő a google-on megtalálja, inkább kezdje el élettörténetét.
– Kezdettől szerelmes voltam a rádiókba – összegzi, majd szeretett Nagymákfájáról szól.
– Ez a ház 1914-ben kezdett el épülni, nemrég volt 100 éves. Akkoriban Nagymákfa jómódú község volt, sok gyerekkel, sok állattal, gyümölcsössel, réttel, legelővel, szántófölddel, erdővel. Boldog gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy 1952-ben kitelepítettek bennünket, gyorsan, fecnivel felszólítva, alle zusammen. Szerencse, hogy a faluban maradhattunk, a község egyik házában. Akkoriban sok gyerek volt, a házunk nagyszobájába „jött” az iskola alsó négy osztálya. Pár év múlva a kevesebb gyereklétszám miatt az iskola itt megszűnt és helyére érkezett a tanács. Olajozták a padlót, Sztálin és Lenin képek lógtak a falon, amiket – amikor elmentek – itt is hagytak. Több helyiséget nem használtak, s alapvetően szándékos károkozás nem történt, mivel a nagyszüleimet, szüleimet tisztelték a faluban. Ide tettek ebbe a két helyiségbe – mutatja – egy sokgyerekes sárvári tanácstitkárt. A szüleim, nem is tudom, hogyan bírták ki, óriási emberi tartásról adtak tanúbizonyságot, hogy például boltba menet is a saját házuk előtt kellett elhaladniuk. Apám csendőr volt, de azt a rendszert nem tudta megszokni, így a bakonyi gyárépítésekhez ment segédmunkásnak. Sajnos rabul ejtette az alkohol. Édesanyám a finom lelkű úriasszony sokat szenvedett. Halála után találtam meg feljegyzéseit, ezekből tudom, mennyit szenvedett. A mi udvarunkba jött a téesz is traktorral, terménytárolóval. Itt egy gondozatlan, elgyötört udvar volt. 1955-ben visszamehettünk saját házunkba, az éléskamrát, a fürdőszobát, a konyhát visszaadták úgy, hogy hátul kellett bejönnünk. Mi nem járhattunk azon a lépcsőn, ahol az elvtársak. Vállaltuk, mert végre a saját házunkban lakhattunk. A tanácstitkár amikor elköltözött, nem nekünk adta a kulcsot, a bejárati ajtót lebélyegezték. Kértük, hogy bejöhessünk a saját házunkba, de nem lehetett, majd jött a herce-hurca, a kérelmek. Gondoltunk egy merészet: egy vasárnap a konyha és kisszoba közti falat kibontottuk, onnan bejöttünk, s a függönyt feltettük. Az elvtársak másnap csak nézték, hogy van életjel – emlékezik, majd a rádiózásra terelődik a szó. – Ide jártam általános iskolába. Gyerekkoromban már javítottam az elromlott falusi rádiókat, ha meg nem tudtam megbütykölni azokat, akkor bevittem Vasvárra Kozári Jóska bácsi rádióshoz. Ő egy tündéri ember volt. A nővéremet az egészségügy babonázta meg, engem pedig a rádiók – jegyzi meg.
– Sok szülőhöz hasonlóan nálunk is az értékeket, bútorokat eladták, hogy taníttatni tudjanak minket. A vasvári gimnáziumba jártunk, ahol csodálatos tanáraink voltak. Gimnázium után már kezdett szárba szökkeni a szakma iránti érdeklődésem. Főként azért, mert korábban itt egy nagyon jó rádiós szakkör működött, ahol felkeltették az érdeklődésemet. A Gelka szerdánként Vasvárra járt már, néztem az autójukat és arra vágytam: bárcsak én is ebbe beleülhetnék. Bementem Szombathelyre, mondtam: szeretnék ennél a cégnél dolgozni. A szakmai kérdésekre megfeleltem. Amikor felvettek, az valami csodálatos volt! A gelkás társaság a szakmának élt, az maga volt az édenkert, a mennyország. Anyu miatt hétvégente jöttem Szombathelyről. Eleinte vonattal, később motorral, majd autóval. Kezdetben egyedül, majd a feleségemmel és a fiammal. A fusizás, a maszek munka segített abban, hogy támogatni tudjam édesanyámat. Osztrák televízióban láttam, hogy egy teremben öt-hat kis asztalnál beszélgetnek és mindegyik asztalon van rádió. Gondoltam, én is szeretnék rádiókat. Egyházasrádócról hoztam el az elsőt, nem lehetett megjavítani. Később híre ment a gyűjtésnek, sokan ajánlották a saját padlásukon levőt, sokat vettem a zsibin. Szakmámból adódóan többször kellet a padlásra menni antennát igazítani. Volt, aki odaadta padlásra tett régi rádióját, s volt, aki segített nekem a gyűjtésben. Gyűlt a sok rádió, de már nincs helye. – összegzi. – Ez a detektoros rádió az 1920-as években készült, csaknem 100 éves – mutatja – Ott vannak a Pacsirták, amik korábban a szobák díszei voltak. Tudja, mi a Pletykaláda? – kérdezi, majd válaszol rá: – Mint ahogyan a televíziós kábelhálózat is ki volt, van építve, ugyanez jelent meg a rádiónál. A postánál volt egy központi berendezés és a házak tetején, utcáról utcára ment a vezeték. A Pletykaládán csak a Kossuth jött, s három fokozatú hangot lehetett rajta állítani.
Arról érdeklődöm, hogy a modernebb rádiók minősége miként változott?
-Igényesebb, plusz szolgáltatásokat nyújtottak az első generációsokhoz képest. De sok esteben a minőség rovására. A fadoboz kellemes, lágyabb hangzást nyújtott, az újabbak bakelit, fém vagy műanyag dobozzal készültek. Az alkatrészek kisebbek lettek és a fogyasztás is kevesebb lett. De a 60-as, 70-es évek rádiója nem szólt olyan szépen, mint a régebbi fadobozosok. Mi egész nap rádiót hallgattunk. Majd elindult a televíziózás: volt a nyugati rendszer és a kelti rendszer. Itt, a nyugati határszélen a tévékkel az osztrák képet lehetett fogni, de a hangot nem. Igény volt arra, hogy az „osztráknak” is szóljon a hangja. Nekünk, gelkásoknak kellett beépíteni a tévé „német hangját”. Álló kép, monoszkóp volt 9-17 óráig és közben szólt a saját csodálatos zeneanyagjuk. Ezt a zenét hallgattuk Szombathelyen is, a Savaria és a Vörösmaryt sarkán a Gelka szervízben. Az ablak mellett volt a villamos kerülője. Sokszor többen ott maradtak és megvárták a következő villamost, csak hogy hallgathassák ezt a tőlünk kiszűrődő jó dallamot. Az Ö3 rádió zenei anyaga miatt érdemes volt magnót szerezni és felvenni a zenéket. 1968-tól vettem fel zenét, hatalmas mennyiségű zenei anyagom van. Az 50-es 60-as évek világslágereit hallgattam, de magyar zenéket, egyházi dallamokat, operákat is. A Kossuth-ot, Petőfit alig lehetet hallgatni a nyugati határszélen. Valamikor egy rádiót akartam indítani ennyi hanganyagból. Most már nem hallgatom ezeket a felvételeket. Pedig korábban a fiam keresztszülei, amikor karácsonykor jöttek, két éjszakát azoknak a zeneszámoknak az átmásolásával töltöttünk, amit majd a fül-orr-gége szakorvos keresztszülő a pécsi klinikán operáció közben hallgat. Kedvencem volt a Musik zum Träumen műsor. Volt, hogy zenebarátokkal együtt hallgattuk. Mindenki meghalt, már csak én vagyok egyedül. Utolsó 10 évemet a gyöngyöshermáni rádióállomásnál töltöttem el, de egyre többet jártam Mákfára. Később a Kab-hegyi főnök kérésére nyugdíj mellett Hegyhátsálra kerültem – meséli, majd a jelen időkre terelődik a szó.
– Most már inkább csak füvet nyírok, kertészkedem. Hála Isten újra felfutó szakaszban van a régi rádiók megjavíttatása. Elkezdték értékelni a régi készülékeket. Most is éjszakákat dolgozom a két Pacsirtával, ekkor a szakma szeretete magával ragad, ilyenkor nem érdekel, hogy a kályhában a tűz elalszik, vagy éhes vagyok, csak dolgozom. Másik irányzat, hogy a régi mikrobarázdás lemezeket újra kiadják. Tévesen úgy mondják: a bakelit lemezeket.
– Mi lesz ennyi értékkel? – néz körül – Majd idővel a vasvári szemétterepre kerülnek… – jegyzi meg.
Itt megint civakodunk, mivel szerintem ez lehetetlen, nem fordulhat elő. Majd mint kiderül: Nagymákfát nem hagyhatom el az ő speciális mákfai pudingja és társa szenzációs bejglije nélkül. Egy utolsó pillantás a stílusos házra, amely ténylegesen valódi kincseket rejt.
