1996-ban voltam egy táncházban Budapesten, ahol Csoóri Sándor költő fia a szintén Sándor és bandája zenélt. Hu, de hogy zenéltek, Te Jóságos Atyaúristen!!! Poklot és mennyországot jártak be és járattak be a résztvevőkkel. Egész éjszaka táncoltak a résztvevők, aztán ittak és beszélgettek és táncoltak… és……….Aki életében nem táncolt, az is megmozdult a hangulatra és ott érezte magát a 150 fővel együtt, ahol évezredek ideje és értéke sűrűsödött össze.
Miért írom ezt? A „T Á N C” miatt.
Annyira hatása alá kerültem, hogy írni kell róla.
Azért, mert Vasváron több évtizedes, többszöri kezdeményezés után már két táncházi találkozás volt (mire ez megjelenik, túl leszünk a harmadikon?) március-áprilisban. A zenét az egyre jobban Vasvárhoz – Mákfákhoz kötődő Kákics adta. Hétköznapi csoda zajlott le. Miért?? Azért, mert a csaknem 4 órás együttlétben ott voltak az elmúlt évek táncos kezdeményezései, a szilveszteri magyar bálok, a néptáncos és népdalos találkozók, a Hegyháti Napok Folklór táncosai, a Golghelóghi táncházai, Kenderke tánccsoport működése, Kármentő zenekar, Kalinkó, Őszirózsa és Fülemüle dalosai és a tánchoz köthető gondolatai, éjszakai világmegváltások és sok-sok minden. Apáink, nagyapáink és az ő őseik mozdulatai jelentek meg a táncosokban. A helyi és az egész nemzet értékei megvillantak olyan szerves egységben, ami valaha természetes volt, de ma Csoda. De olyan csoda, amit saját magunk hozhatunk vissza.
Már maga a szervezés sem úgy történik, hogy ettől – eddig tart, hanem bármikor bejöhet az érdeklődő. Bármikor elmehet. Nézheti a táncot, hallgathatja a zenét. Táncolhat is, ha akar. Nem baj, ha nem tanulta a táncot, itt észrevétlenül megtanulja, a vérébe ívódik. Beszélgethet is, ha akar, mert ez a zene ezt is lehetővé teszi. A zenész és táncos együtt van, nem egyik a másik kiszolgálója. Nem szolgáltatás nyújtása történik, hanem közösségi együttlét.
Itt színház is van, mert minden egyes ember bekapcsolódása a táncba egy látvány is, ahogy bemerészkedik, – először csak figyel, aztán mozog a ritmusra, majd már ott táncol körben a többiekkel, mintha mindig ezt tette volna. A gyerekek is próbálgatják és utánozzák a felnőtteket. Az idősebbek megálltak az ajtóban és figyeltek, de így már ők is részeseivé váltak…………..Minek is ??? A csodának., hogy együtt vagyunk egy tevékenységben, ami ősi és mégis minden alkalommal újra is teremtjük. Ami volt azt újra teremtjük, mert ez a kultúra. Nem valaminek a csupán befogadása, hanem a saját közösségemben a régi újra dolgozása.
Itt képzőművészet is van.
A gyermekek rajzolnak és kézműveskednek, meg fogócskáznak, meg csocsóznak, miközben mások táncolnak és zenélnek és pálinkát kóstolnak és senki nem zavarja a másikat. Senkire nem kell rászólni, hogy viselkedjen, mert mindenki tanul és tanít is. Aztán persze az italon kívül volt, aki kenyeret hozott, a másik zsírt, aztán valaki hazament a hagymáért és a piros aranyért. A megfelelő csuporban volt a zsír, mert azt sem mindegy, hogy milyen eszközökből kerül ki a kenyér. A bárányfesztiválra hozott erdélyi juhtúróból készült a puliszka, amit hamar megemésztettek az éhes táncosok. Közben ez fantasztikus sportteljesítmény is. Órákon át táncolni egy táncházban az kérem, messze felér több órányi kondi teremben való edzéssel………. Az öltözködésben is hatnak egymásra a résztevők. Generációk együtt. A dolog szervezi önmagát. (Persze fontosak az élesztő és kovász emberek, de ezek is vannak) . Aztán bejönnek a Molnár József előadása után a résztvevők, és a legtermészetesebb dolog, hogy a helyben lakó államtitkár, nem ebben a minőségben van jelen, hanem érdeklődőként és zenésztársként, aki tanul a látottakból és hallottakból. A Vasváron először járt táncot tanító (nem jó szó a tanító, mert ennél több és ennél kevesebb volt a dolga) fiatalember – Gál Dávid – nem is mondhatott mást, mint hogy „itt jó emberek vannak”. Hát nem gyönyörű mondat. !!! ?
Mindeközben kedves Vasváriak BESZÉLGETni lehet. Bizony beszélgetni, az időjárásról, a felnőtt gyerekekről, az öreg szülőről, a kerti veteményesről, az egyedüllétről és betegségről, a foghúzásról és a politikáról, Vasvárról , a szentkútról, a táncosnő szoborról és az éjszaka randalírozó kamaszokról, az aszfaltra rajzoló (régen a porba) kisgyerekről, aki napot készít, magunkról és az életről, ami most éppen zajlik, a holnapról és a tegnapelőttről, hogy milyen is volt, és milyen lesz…………….a városról, ahol élünk, ahol a házunk van és ez egy darab a Hazából……………
Beszélgetünk, táncolunk, megkenjük a kenyeret (a gyermek is próbálja és a szülő itt nem félti, hogy a kést a kézbe veszi az öt éves fiúcska), figyelünk a másikra. A másik az itt fontosabb, mint én. Kevés ilyen helyünk van. A másik fontosabb min én magam… vigyázunk a másikra, és ő is énrám, mert neki én vagyok a másik. Milyen egyszerű??? Beszélgetünk. Tánccá válik az ember, a világ. Mi leszünk a tánc és a tánc mi ………
Járd ki lábam, járd ki most………………..Vasváron a Táncházban a világ van ott ………….
Írtam Vasváron,2015.április havában táncház után és táncház előtt……………..
Gergye Rezső
egytáncolninemtudómégistáncoslekű vasvári polgár
