A Magyar Nemzeti Színház vasvári vendégelőadása
Tiszta szívű, egyenes beszédű, bizakodással tekintő előadást láthattak a Magyar Nemzeti Színház: Vitéz lélek című előadásának résztvevői. Tamási Áron „komoly játék” műfaji megjelölésű színdarabjának az üzenete és egyben kérdése, hogy – Pilinszky szavaival élve – miként fogadja vissza „az ősi rend” a háború után hazatérőt. A nemzeti színészei a magyar néplélek drámáját fogalmazták meg a Nagy Gáspár Kulturális Központ színpadán.
Nem tudni, mi lehet a valós oka, de nem kígyózó sorban állt a közönség a Magyar Nemzeti Színház vendégelőadásán, amelyre még kezdéskor is lehetett volna jegyet venni. Annak ellenére, hogy a darabot az a Vidnyánszky Attila rendezte, akit egy évtizeddel ezelőtt a szívébe zárt a helyi közönség. Egyes nézők még a régi művelődési ház boltíves ablakzugaiba is felálltak, hogy jobban lássák a Vidnyászky-darabot. A beregszászi színészekre, főként Trill Zsolt őstehetségére rengetegen voltak kíváncsiak a városban. Azóta a rendező és a színészek karrierje rekordsebességgel ívelt felfelé, s Vidnyánszky Attila immár a Magyar Nemzeti Színház főigazgatójaként tért vissza a Vasi-Hegyhátra. Ígérte, hogy eljön Gergye Rezsőhöz, a helyiekhez, s betartotta szavát. Tamási Áron három felvonásos példázatát hozta el, azt a darabot, amely a Nemzeti nyitóelőadása volt, mellyel Vidnyánszky egyértelművé tette azt az utat, amelyen főigazgatóként, rendezőként járni szeretne. A hitre, az akaratra, a nemzetre, az újrakezdésre, a templomépítésre vonatkozó kijelentéseket a Tamási-példázatban is rendre aláhúzza, világítással, zenei effektussal kiemeli. A májusi előadásra visszatért a vasvári színpadra Trill Zsolt, aki a háborúból jött Balla Péter szerepében volt látható. Hozott magával egy szimbolikus szamarat, amely Balla Péternek utat mutat a jövőre nézve, miközben újrakezd, házat, hazát épít. A falu népe azonban kineveti eszméjét, s azt is, hogy „lelkifeleséget” választ magának, Ambrus bácsi 17 évvel ezelőtt elhunyt leányát. Mécs Károly Ambrusként a legbelsőbb lelki húrokat pengetve, szívszaggatóan beszél elhunyt lányáról. A lelkifeleség hozományán belekezdenek a házépítésbe, de Balla Péter beleszeret az ács szép lányába. A dacos Borókát Martinovics Dorina formálja meg, aki a darab után már nemcsak a legjobb magyar sorozatnak tartott Társas játék főszereplőjeként jut eszünkbe. A történetmenet során idővel az egész környék akarja Balla Péter szamarát, amely az igazi szimbóluma a gépesített modernizációval szemben. A történetben folyamatosan benne van a feszültség, miközben kések, balták, fakérget hántó vonókés is feltűnnek a szereplők kezében. A dráma kulcsfigurája Boróka apja, Lázár, akit Horváth Lajos Ottó erőteljesen testesít meg. A történet borzalmakba is torkollhatna, de népmesei fordulattal oldódik meg. Az ács elárulja, hogy 17 évvel ezelőtt az ő kislányát vadak tépték szét az erdőben, így lopott magának egy másik négyévest. Ő Boróka, aki iránt régóta érez birtokló szerelmet. Azaz Borókáról kiderül, hogy valójában a gyászoló öregember, Ambrus igazi leánya. A szúró eszközök eltűnnek, helyükre béke és nyugalom kerül. A közönség kedvence a Nikita szerepével teljesen azonosuló Reviczky Gábor, a rosszindulatot, a megkeseredettséget és a pajkosságot egy figurába gyúró Tóth Auguszta és a falu jóasszonya, a Sári szerepében tündöklő, szépségesen öregedő Nagy Anna. Kiváló játékkal lépett színpadra Tenki Réka, Tóth László, míg Csorba és Büllents szerepében Varga József és Újvári Zoltán volt látható. Az égig érő gerendákat Olekszandr Bilozub álmodta színpadra, a zenét Könczei Árpád szerezte, míg a jelmezeket Balla Ildikó tervezte.
Gergye Rezső és a művelődési ház dolgozóinak érdeme, hogy az előadás végén nem a színészek adtak autogramot a nézőknek, hanem a szünetekben a közönség tagjai írták alá a színészek nevével ellátott okleveleket, melyeket egyenként nyújtottak át a darabban szereplőknek. Az aláírások vastapssal értek fel.
