Állami kitüntetést vett át Tóth Pál aranydiplomás erdőmérnök augusztus 20-án, Budapesten. Áder János köztársasági elnök a Szombathelyi Erdészeti Zrt. Vasvári Erdészeti Igazgatóságának nyugalmazott vezetője munkáját Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismerte el, amelyet Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter adott át. Tóth Pál a magyar erdőkért több mint három évtizeden át nagyfokú hivatástudattal végzett eredményes szakmai és vezetői munkája, különösen a Jeli Arborétum fejlesztését és népszerűsítését szolgáló tevékenysége elismeréseként kapta meg a kitüntetést. Pályája alatt 50 százalékkal megnövelte az irányítása alatt lévő területeken az erdőtelepítéseket. Az elismert erdőmérnökkel vasvári otthonában beszélgettünk.
„Örökre nyugodalmat ád az erdő énnekem”, ezzel a sorral zárul az erdész himnusz. S valóban, ez a nyugalom sugárzik a 88 esztendős Tóth Pálból, aki korát meghazudtolóan kiváló egészségnek örvend, csillogó a tekintete, miközben a múlt összes apró eseményét pontosan fel tudja idézni. Soha nem fájt semmilyen testrésze, egy napig volt kórházban, amikor megoperáltatta a szemét. Most szemüveg nélkül olvas. Hogyan értesült a kitüntetésről?, tettük fel neki a kérdést.
-Telefonon hívtak és szóltak, ne lepődjek meg, jó hírt közölnek a minisztériumból. A Budapesten átvett elismerésnek a híre már Sopronba, valamint Tolna megyébe is eljutott, emellett a Vas Megyei Önkormányzattól is kaptam gratulációkat – fog bele a beszélgetésbe Tóth Pál, akit pályája kezdeteiről is kérdeztünk.
-Zanaton, ahol születtem nem nagyon láttam erdőt. Volt egy „kiserdő”: három szilfa volt benne, pár kökény- és galagonyabokor. Az első erdei élményem abból az időkből ered, amikor elemiben lovaskocsival mentünk a sárvári várba, visszafelé pedig erdőn kellett áthaladnunk. Ott leszálltunk, s a természetben gyalogoltunk. Apám húga Lentiben lakott, az érettségim után azt írta apámnak: „Fiadat küldd hozzám! Majd lesz valami belőle.” A MAORT-nál, a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaságnál, és az erdészetnél volt ismertsége. Lenti az Esterházy hercegségnek volt erdészeti központja, önelszámoló egysége. Az ország legnagyobb fűrésztelepe is itt működött. Én a soproni egyetemi évek után a zalai erdészethez, Lámfalussy Sándor keze alá kerültem.
Tóth Pál az erdőgazdálkodás, a fahasználat és a fűrészipar igazi polihisztoraként számon tartott Lámfalussy erdészről hosszasan szól. Beszél arról, hogy Lámfalussy a középiskoláját a soproni bencéseknél végezte, kitűnő tanulóként. Majd a Rákosi-rendszerben a családján keresték az Esterházy-kincseket, aminek következtében Belgiumba emigrált. Kiderül az is, hogy a fia volt az a jegybankár, tőkepiaci szakértő, akit az „euró atyaként” szoktak emlegetni.
-1951-ben végeztem Sopronban – erősíti meg Pali bácsi, aki éppen szeptemberben vehette át vasdiplomáját korábbi intézményének falai között. – Az iskola akkoriban a Budapesti Műszaki Egyetemhez tartozott. A 65 évvel ezelőtt végzettek közül, a vasdiploma kiosztásakor 10-en jelentünk meg. 1951-ben csaknem 100-an végezhettünk volna, de több mindenkit kitettek az egyetemről a kemény politikai tisztogatás következtében. Az oklevél megszerzése után az idős Lámfalussy mondta, hogy fogadjam el az állást, mert Zalában még van erdő, ahol jó kezelés is történik. A végzés után egy hónapig segítettem otthon cukorrépát szedni, majd 1951 októberében léptem állami szolgálatba a Bánokszentgyörgyi Állami Erdőgazdaságnál erdőművelési előadóként. Ott kezdetben bent kellett dolgoznom egy hónapig, mert a szakelőadómat börtönbe zárták. Így elkélt a mérnöki segítség. Szakelőadóm kiszabadulása után, a tél bekövetkezte előtt kihelyeztek a budafapusztai üzemegységhez. 1951 decemberétől 1953. március végéig ezen erdőgazdaság budafai üzemegységénél üzemegység-vezető helyettesként dolgoztam. A béke szigetén, az erdő közepén a főnökömnél laktam. Olyan kastélyban, amely a Horthy-korszakban Ausztria „követe” volt, majd államosítva lett, s az erdészeté lett. Autóval itt nem lehetett közlekedni, esőzések után a járműveket négyes ökör húzta. Később a két olajtelep közé utat építettek, ami kettészelte az erdőt és éppen a kastély előtt haladt el. Sokféle külföldi fafajt telepítettek erre a területre, amely ma arborétum. Majd megszűnt a Bánokszentgyörgyi Erdőgazdaság. Lentibe helyeztek át, a Lenti Erdészetnek az erdészetvezető helyettese, majd az erdőgazdaság központjában erdőművelési előadó lettem. A gazdaság megszűnése után kérésre áthelyezték a Sárvári Állami Erdőgazdasághoz, ahol 1955 márciusától kinevezték a Vasvári Erdészet vezetőjévé. 33 éves szolgálatot követően 1988-ban innen mentem nyugdíjba – mondta.
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy kezdetben milyen benyomásai voltak a vasvári erdőterületekről.
– Lentiben az erdők szépek voltak, itt azonban nem volt nagy uraság, ezáltal nem voltak jó minőségű, jól karbantartott erdők. De szép volt az új lehetőség és nagy a kihívás. Közben a Sárvári Erdőgazdaság is megszűnt, az új főnökség a Szombathelyi Fakombinát, a Falco lett. (Érdekességként elmondja: a Falco a sas latin neve, amelyben a fa szó is megtalálható, s névválasztáskor ez tetszett meg a vezetőségnek.) A fakombinát átszervezte az erdőgazdaságot, főmérnökségeket hozott létre és a vasvári főmérnökség élére főmérnöknek engem neveztek ki. Ausztriától Zala megyéig tartozott hozzám a terület. A legmesszebb lévő erdő a pinkamindszenti szakasz volt. Az erdészet területét 2000-ről 3000 hektárra növeltem a 33 év alatt a parlag területeken végzett erdőtelepítésekkel. Megjegyzem, az állam kifejezetten támogatta is az erdőtelepítéseket, ugyanis Trianon után hazánk elvesztette a fenyveseinek a nagy részét. Épületfának fenyő kellett, így oda is fenyőerdőt alakítottunk ki, ahová eredendően nem lett volna optimális, de megpróbáltuk. Állami elvárás volt, hogy a fakitermelést nem lehetett csökkenteni. Abban az időben az egyik legnagyobb munkaadó volt az erdészet, több száz embernek adott megélhetést.
Ezt követően a frissen kitüntetett erdőmérnököt arra kértük, hogy a Jeli Arborétum átvételének időszakáról is nyújtson tájékoztatást.
-1933-ban meghalt az örökké zöldellő kert alapítója, Ambrózy-Migazzi István botanikus-gróf, ott is temették el. Jelit először körül kellett keríteni, majd sok új telepítés valósult meg. Az egyik kollégám mondta: „Itt több rododendron van, mint az angol királyné kertjében. Annyit ültessünk, hogy hasra essen mindenki, aki ide belép!” Szerencsénkre Ambrózy erdésze és kitartó munkatársa, Vörös Lajos továbbvitte az alapító szellemiségét. Jelinél, a parkoló kialakításakor személyesen kértem a munkatársaimat, hogy ne tarolják le a területet, hanem árnyas, halszálkás beállókat alakítsanak ki.
Majd Tóth Pál – akinek négy gyermeke született – személyes emlékeit is említi:
-Templomba járó ember voltam, emiatt sokszor fel is jelentettek. Három fegyelmit is kaptam az első évben. Volt, amikor nem zártam el a bélyegpárnát, az írógépet állami ünnepkor, máskor a leltárnál nem találtunk egy vizes kannát. Folyamatosan próbáltak rajtam fogásokat keresni. Volt, aki katolikus kommunistának hívott, mert tévesen úgy vélte: ilyen vezető beosztást csak kommunista tölthet be, miközben látták, hogy templomba is járok. Rengeteget gyalogoltam a jó levegőn, nem szerettem kocsin ülni. A munkásaimról mindig készítettem fényképet. Kigyűjtettem: kinek, mikor van születésnapja. Emlékszem: az egyik emberünk akkor lett 60 éves. Felségestől bejött hozzám, hozott magával egy hosszú nyakú üveget, és azt mondta, hogy 60 év alatt neki még senki nem emlékezett meg a születésnapjáról, névnapjáról. Ezek az apró gesztusok nagyon sokat számítottak – jegyzi meg.
– Fontos volt számomra, hogy ne csak a jó erdőket termeljem ki, mert egy idő után elfogynak a kiváló minőségű erdők. Elmondhatom, mire én nyugdíjba mentem elfogytak a rontott erdők, helyettük jól ültetett erdőállomány lett. Volt, amikor 40 közbirtokossági erdő tartozott hozzám, amiket nem lehetett szétosztani. A jóravaló erdőknek a javát soha nem engedtem kiszedni. Sok más feladat mellett mérnöki tevékenységként utakat is meg kellett jelölni, ugyanis a nagy erdőtömbökben utak nélkül a gépek nem tudtak elmenni. A Borhordó utat is én hosszabbítattam ki, hogy rácsatlakozzon az Oszkó-Csehi útszakaszra – idézi fel a régmúlt időket.
Pali bácsitól hobbiiról érdeklődünk.
-A méhészkedést és a kertészkedést kedveltem, kedvelem, de előbbit idő hiányában nem tudtam sokáig művelni. A szőlészkedésből pedig mind én, mind pedig az autóm kiöregedett. Majdnem súrolom a 90. évet, de meg vagyok elégedve. Fontos számomra, hogy a kertben üresen ne maradjon terület. A család nem bír annyit fogyasztani, amennyit megtermelek. Szokták mondani: „Isten nem ver bottal, hanem bő terméssel!”, amit sok munkával le kell szedni. Minden szabadidőmben most is kint vagyok. Kell, hogy az ember nappal elfáradjon. Igaz az is, hogy jól kell születni, azaz egészséges szülőktől. Az egyik plébánosunk azt mondta és ebben igaza volt: „Nem elég jól születni, meg is kell tartani azt.”
Simon-Németh Adél
Tóth Pál több kiváló dolgozói, valamint Kiváló Társadalmi Munkáért arany fokozat, az Eredményes Fásítási Munkáért dicsérő oklevél, továbbá a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetés tulajdonosa. Az Országos Erdészeti Egyesület 2005-ben részére Bedő Albert Emlékérmet adományozott. 2001-ben aranyoklevelet vett át. A múlt hónapban a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Kara vasdiplomát nyújtott át neki Sopronban. A Magyar Arany Érdemkereszt tulajdonosa.
