Nem is olyan távoli elődeink –nagyszüleink vagy dédszüleink – még egy nagyobb, tágasabb országban születtek. Akár ezer kilométert is utazhattak úgy, hogy otthonos, ismerős környezetbe érkeztek. Magukénak tudhatták nem csak az Alföld síkságát vagy a dunántúli dombokat, hanem a nagy hegyeket is – egészen magasakat, a Tátrában vagy a dél-erdélyi Retyezátban. A tengerpartra a friss budapesti lapokkal és a Gerbaud Cukrázda legújabb süteményeivel együtt érkezhettek; igaz, hogy az már jórészt egy másik ország volt, de mégsem volt olyan idegen. Sokunkban ez a nosztalgikus kép él a történelmi Magyarországról, pedig annak is megvoltak a maga súlyos problémái száz-százötven évvel ezelőtt is. A feszítő társadalmi bajokról nem szólva, elég csak a nemzetiségi kérdésre gondolni. Egy felvidéki szlovák vagy egy bánsági szerb nem érezhette ugyanúgy otthon magát a Kárpátok alatt, mint egy magyar ember. Nem csoda hát, ha csak a szűkebb szülőföldjükhöz ragaszkodtak, és a határok túloldalán, a hasonló nyelvet beszélőkkel keresték a kapcsolatot. Természetesen nem a népek önrendelkezéséért aggódóknak kell igazat adnunk, hiszen azok a fejlett demokráciák, amelyek Trianonban mindezt számon kérték rajtunk, még nem is olyan régen a gyarmati népeket sanyargatták vagy éppen tisztes jutalmat fizettek egy-egy indián skalpért. Kétségtelen, hogy igazságtalan és megalázó diktátum született, amit véletlenül sem lehet békének nevezni. De mi, magyarok lehettünk volna belátóbbak. Mint ahogy az elmúlt száz évben is sokat tehettünk volna azért, hogy azokkal a népekkel, akikkel ezer, ötszáz vagy akár csak néhány száz évig együtt éltünk, közös hazának vallhassuk a Kárpát-medencét.
