Mindszenty emléktúra és zarándoklat
„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk ? a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban?Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” Márai Sándor 1942-ben megjelent Ég és Föld című kötetében vall így az utakról.
S hogy milyen utakon is haladt a jubileumi, 20. alkalommal megszervezett Mindszenty emléktúra 195 résztvevője? Néha szélesen, vagy éppen aszfaltoson, néha rögösön, máskor barázdáson, meredeken. Békéscsabától Nagykanizsáig érkeztek zarándokok és túrázók, hogy a Vasvár belvárosából március 21-én induló túrán részt vehessenek. Volt, aki először teljesített, más pedig már jó párszor végighaladt a tavaszi napsütésben a kolostor mellől startoló, majd Oszkó felé vezető úton, hogy a vasúti sín előtti balkanyarban Jeli felé vegye az irányt. Közben mélyen tüdőre szívta a nyíló bodzavirágok illatát, lágyan eltolta útjából a hajló akácágakat, miközben réti boglárkák és mélyzöld lapulevelek szegélyezték útját. A túrázók tömege eloszlott a hosszú kiránduláson, a kacskaringós erdős utakon a zarándokló csak a madárfüttyöt hallotta maga körül. A kiváló szervezésnek köszönhetően a Jeli Arborétum oldalsó kapuja is nyitva állt az emléktúra résztvevői számára, akik a játszótértől haladhattak „kifelé”, a bejárat irányába. A színpompás rhododendronok még nyíltak, bár az illatuk nem volt olyan intenzív, mint két héttel ezelőtt. Egy gyors kávé, egy pár perces pihenő, és már újra indult a túra a borhordó útra. Találkozhattunk Kovács Tildával, Vasvár korábbi polgármester asszonyával, aki 13 éve megingadhatatlan lelkesedéssel járja végig a zarándokutat. Az egyenes szakasz az erdőben folytatódott, hogy onnan a Hegypásztor Kör takaros pincéihez jussanak a résztvevők. A terület egyre nagyobb és nagyobb, állandóan változik, szépül. A hegypásztorok dolgoztak, fáradhatatlanul készültek – köztük Zágorhidi Czigány Ákos is – a másnapi hagyományos Orbán napi forgatagukra. Majd innen újból az erdő felé kellett venni az irányt, hogy egy órás gyalogút után Csehimindszent templomtornya feltűnhessen előttünk. Az erdőben védőruhás méhészek „kábították” a méheket, másutt a zömmögő több ezres raj miatt szinte meghiúsultnak tűnt az út folytatása. De akkor mindig jött egy-egy túratárs, aki még pár perce sehol sem volt az erdei úton, de akkor hátizsákkal a hátán felbukkant és átvezetett az erdő fái között. A megfáradt utazókat Csehimindszenten, a bíboros szülőfalujában Fukszberger Imre polgármester várta, aki zsíros kenyér falatozásra, teázásra és borozásra invitálja a kirándulókat. Benke Tibor főszervező nyújtotta át mindenki számára az elismerő oklevelet és a Mindszenty kitűzőt. A szentmisén résztvevők a Himnuszt és a Szózatot, valamint egyházi dalokat is énekeltek. Majd ki-ki ment a maga útjára, hogy egy év múlva újra nekiinduljon az útnak.
S vajon ki, s miért vállalkozott a 20 kilométeres távra? Mert ugye az utaknak céljuk és értelmük van. Volt, aki csak kalandvágyból, más a mindennapi ritmusának kizökkentése miatt, vagy éppen a természet szeretetéért. Megint más egy elhúzódó baleset lelki-testi fájdalmait kívánta lezárni, hogy teret adjon a szabadság érzésének. Így volt ezzel az a túrázó is, aki egy hónappal a lábműtétje után két mankóval teljesítette a távot, hogy a végén fájdalommal vegyes jóleső boldogsággal kimondhassa: Megcsináltam!
