Marosits József szobrász nem ismeretlen lapunk olvasói előtt. A nemesrempehollósi remete, szobrász és rímfaragó – már elnézést ezért a szójátékért – korán eljegyezte magát a múzsákkal, a szépmesterséggel. Most kiadott verseskötete, a Vadszőlő a sziklán tulajdonképpen életmű válogatás, már ha lehet egy 54 éves képzőművész és lírikus esetében életműről beszélni.
E második kötetet a TIT adta ki, s ebben az eddigi versekből adott közre a költő hetvenötöt. Ebből az alkalomból irodalmi estre invitálták a vasváriakat és a környéken élőket november 23-án kedden este a Művelődési Házba. Az est vendége Marosits Ferenc volt, narrátora pedig Pungor János. Az egyes versek előadásában, megzenésített éneklésében közreműködött Prikazovits Ferenc és Joós Tamás előadóművészek.
Az est csupa katarzis-élmény – kezdte mondandóját Pungor János, folytatva egy vallomással: Én 50 évesen találtam meg apámat, aki csendőr volt, s akinek bűne annyi volt, hogy a bevagonírozott zsidók leveleit anyám közreműködésével eljutatta az életben maradt zsidó családtagoknak. E bejelentést követően sűrű csend telepedett a kolostorfalak közé.
A ’80-as években szobrászként vált ismertté Marosit József. De hogy jön ide a költészet? – faggatta a kötet szerzőjét Pungor János. Marosits József vallomásából megtudhattuk, hogy a takarítón anya és kertész apa gyermekének nem volt könnyű gyermekkora. A szétbombázott, vaskos falú szombathelyi székesegyházban ismerkedett az építészettel, kötött barátságot a múzsákkal. Lévén szegény, õ egy irkát és ceruzát kapott a szüőõktől, nem pedig villanyvasutat, mint tehetősebb gyermektársai. 4-5 éves korban megtanították írni, olvasni, s következett a csoda, Arany János illusztrált versremeke, a Rege a csodaszarvasról. Ez alapozta meg máig ható magyarságtudatát. Élete Marositsnak tele van vaskos fordulatokkal, nehézségekkel, mondhatni göröngyös ez az életút. 9 évesen egy motorkerékpár elüti, s
24 helyen törve, mint törékeny madárfióka fekszik a kórházi ágyon. Édesanyja pedig egy hétig virraszt mellette, aki ezen idő alatt teljesen megőszül.
Ekkor úgy tűnik, pap lesz. Ám Gyõr, majd a katonaévek hatására inkább a szépművészetek felé fordul. Első diákversével maga Nagy László válogatja be a 24-es mezőnybe, így hát Sárváron a diákírók-diákköltők találkozón indul el, ám újabb fordulat, mégsem a líra mellett kötelezi el magát. Köszönhetően a szolnoki katonaéveknek is, ahol részt vehet a Nyári Szolnoki Művésztelepen, s ekkor útja hosszú időre a szoborfaragás mellé rendeli.
Ám a versfaragáshoz nem lett hűtlen. A képzőművészeti sikerekhez most a második kötet is társul, mutatván, Marosits érző, nyílt
szívű ember. Ezért a nyitottságért persze legfeljebb a múzsa csókolta homlokon, a mindenkori hatalom inkább kevésbé mosolygós arcát mutatta felé.
Miközben hallgatjuk a keser-édes verseket, a múltba révedő élményeket, kitárulkozik előttünk egy olyan ember, aki – ha Kanadában, vagy Új-Zélandon látja meg a világot, aligha lenne ilyen gazdag, s nélküle mi is szegényebbek lennénk. Mert Marosit József abból a nehéz – mondhatni sommás valóságból táplálkozik – amelyet magyar sorsnak szoktunk leginkább mondani.
Némi irodalmi hasonlattal élve: az érték, melyet képvisel, magyar táj, magyar „ecsettel”. Hol szobrászvésővel, hol bicskával szobrot faragva, hol tollal, ceruzával verset írva végzi értékteremtő, magyarságot megőrző munkáját.
Versei téli esték olvasmányai lehetnek, amikor a fázós lélek visszahúzódik magányába, vagy szikár panelszobákba zárkózott esti meditációra sarkalló literatúra az övé. Mert -miként ez kiviláglott ezen az irodalmi esten is, a rendszerváltást követően mi mai magyarok egyre befelé fordulóbbak lettünk, s egyre távolabb kerültünk azoktól az ideáktól, amelyekről pedig a rendszerváltáskor azt hittük…
Hogy mit is? Nos, ez is kiderül a verseskötetből, amelyet jó szívvel ajánlunk mindenkinek.
– bodorkós –
