Öt helyi „kincs” is tagja az immár 64 tételből álló, folyamatosan bővülő megyei értéktárnak. Ez derült ki az első alkalommal megtartott Vas Megyei Értéknapon, amelyet szeptember 6-án, a sárvári Nádasdy-vár udvarán rendeztek meg. A megyei értéktár részét képezi a Vasvári Békeház és a Vas Megyei Képzőművészeti Gyűjtemény, a vasvári domonkos kolostor és a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény, a Katonák útja és a Vasvári sánc, a vasvári Szentkút és a búcsújárás hagyománya, valamint dr. Bendefy László munkássága.
A megyei értéktár része sok más mellett a kőszegi Szőlő Jövésének Könyve, az őrségi tökmagolaj, a magyarszombatfai fazekasság, a pankaszi harangláb, a Berzsenyi kultusz Egyházashetyén, a Ság hegy és a Trianon emlékkereszt, a toronyi kenyér, Bükfürdő, az Oszkói Hegypásztor Kör értékmentő tevékenysége, a csempeszkopácsi templom, vagy éppen a szombathelyi Szent Márton hagyomány.
A folyamatosan bővülő Vas Megyei Értéktár a vasi településeken alakult értéktár bizottságok javaslatai alapján állt össze. A megyei értéknap célja az volt, hogy a megyei értéktárba felvett helyi kincsek – vásárral és kulturális műsorral egybekötve – bemutatkozzanak. A rendezvényen részt vett Tausz István, a Vas Megyei Értéktár Bizottság elnöke, V. Németh Zsolt környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár, valamint Majtényi László, a megyei közgyűlés elnöke is. Sejber Mihály, Vasvár alpolgármestere az értéknappal kapcsolatban a szeptemberi testületi ülésen megjegyezte: Vasvárnak és Szombathelynek öt-öt értéke került be a megyei értéktárba, ahol csupán Kőszegnek van eggyel több kincse feltüntetve. A testületi ülésen Tóth Balázs polgármester megköszönte a vasvári értéktár bizottság tagjainak munkáját. A bizottság elnöke Sejber Mihály alpolgármester volt: Tagjai voltak: Gyöngyösi Zsuzsanna könyvtárigazgató, Laki László erdész, Unger József turisztikai szakember, képviselő, Zágorhidi Czigány Csaba építész.
Megyei értékként tekintünk az adott település határain túlmutató, a vasi emberek összessége számára ismert és elfogadott közösségi értékekre. A megyei értéktár bizottság ezen elvet követve, a helyi bizottságoktól beérkezett javaslatokról dönthetett, s ezáltal arról, hogy megyei értékké nyilvánítja-e a település határain túlmutató, szélesebb körben is ismert és elismert közösségi értékeket, épített vagy természeti kincseket. Cél: az értéktár tovább gyarapodhasson, hogy olyan gyűjtemény jöjjön létre, amely bemutatja az itt élő közösségek, népcsoportok, települések, tájegységek önazonosságának legfontosabb momentumait.
A Vas Megyei Értéktár Bizottságot 2013-ban hozta létre a megyei önkormányzat. A bizottság működését a Vas Megyei Önkormányzati Hivatal segíti, munkájához módszertani és szervezési támogatást ad a Nemzeti Művelődési Intézet Vas Megyei Irodája és a Nemzeti Agrár-szaktanácsadási, Képzési és Vidékfejlesztési Intézet megyei referense. Elnöke Tausz István megyei képviselő. Tagjai a különböző szakterületek kiváló ismerői: Kerekes Ferenc vidékfejlesztési referens, Birkás István, a Pálinka Nemzeti Tanács alelnöke, Benkőné Klára Júlia, a Nemzeti Művelődési Intézet Vas Megyei vezetője, dr. Markovics Tibor, az Őrségi Nemzeti Park igazgatója, Merklin Tímea újságíró, Rácz Károly, a Vas Megyei Agrárkamara alelnöke, prof. dr. Tóth Ferenc történész, Varga Albin hagyományőrző közösségszervező, Révész József muzeológus, dr. Zágorhidi Czigány Balázs megyetörténet kutató.
A megyei értéktárba bekerült kincsek egy összefoglaló kiadványban is megtekinthetők, valamint a www.vasiertektar.hu oldalon is böngészhetnek az értékek között az érdeklődők.
Az értéktárba eddig bekerült öt vasvári érték:
Épített kulturális örökség kategóriában: A vasvári domonkos kolostor és a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény.
A vasvári domonkos kolostor Magyarország legrégebbi ma is álló kolduló rendi – domonkos, ferences, ágostonos – kolostora, s mint ilyen egyedüliként őrizte meg ezen rendek legkorábbi, 13. századi építészeti stílusát. A templom külső homlokzatai párkánymagasságig, a déli és nyugati kolostorszárnyak emeletmagasságig őrzik a középkori falakat. Az épület egyedi eleme a 17. századi ágyútorony, az ún. Sárkán-torony, amely a török korban épült, amikor az elhagyott kolostort végvárrá alakították. Az épületegyüttes a 18. században egyszerű barokk külső és belső kialakítást kapott, a templom berendezése jórészt 18-19. századi, melyből kiemelkedik a 18. század végéről származó rokokó Mária-kegyszobor. A templom és a kolostor utolsó nagy átalakítására 1941-42-ben került sor, amikor a rend a ház alapításának 700. évfordulóját ünnepelte, akkor készült a templombelső ma is látható díszítőfestése. Az 1980-as évek műemléki kutatásai után a templom- és kolostor-együttes egységes, a középkori elemeket hangsúlyozó helyreállítása és közösségi-kulturális célú hasznosítása 2000-ben, a Magyar Millennium alkalmából indult meg, és lényegében napjainkig tart. A domonkosok a 13. század közepén telepedtek meg Vasváron, és a középkorban folyamatosan tevékenykedtek a városban. A rendházuk a 16. század második felében ürült ki, amikor a – török veszély és a terjedő reformáció miatt – az egész magyar domonkos rendtartomány megszűnt. A 17. században újjászerveződő domonkos rendet 1689-ben Széchenyi György érsek telepítette vissza Vasvárra, akik ettől kezdve a város plébániájának vezetését is átvették, így a rendházat a II. József-féle feloszlatás sem érintette. A domonkosok egészen 1950-ig működtek Vasváron, amikor a kommunista rendszer – más szerzetesrendekhez hasonlóan – erőszakkal felszámolta a rendet. A vasvári domonkos kolostor az egyetlen rendház a mai Magyarország területén, ahol a szerzetesek a rend alapításától – a török kori kényszerű szünetelést leszámítva – egészen a 20. századig tevékenykedtek, így mintegy a rend hazai folytonosságának jelképe. Ezért született meg az a döntés 2001-ben, hogy a rend Vasváron alakítja ki történeti gyűjteményeit. Az elmúlt években gazdag levéltári, könyvtári és muzeális gyűjtemény alakult ki Vasváron, amely nagyban hozzájárult a domonkos rend hazai történetének feldolgozásához és bemutatásához. A kolostorépületben kapott helyet – ugyancsak a Magyar Millennium alkalmából – a Vas vármegye középkori történetét bemutató, látványos rekonstrukciókból és enteriőrökből álló kiállítása is, amely folyamatosan épül és bővül. A kiállítás mellett kutatóhely is létesült, melynek célja Vas vármegye középkorának feltárása.
Kulturális örökség kategóriában: A Katonák útja és a Vasvári sánc
A Katonák útja egy olyan ősi kereskedelmi és hadi út, amely a Rába és a Zala mocsaras völgyei között kiemelkedő Vasi-Hegyhát platóján mint természetes közlekedési csatornán vonult végig. Az útvonal eredetileg a Dunántúl központi területeiről indult, de pontos nyomvonala nem ismert, a Hegyháton viszont dűlőutak, erdei utak és részben közutak formájában ma is nyomon követhető a Jeli Arborétumtól egészen az Őrségig, közelebbről Szőcéig ill. a Vadása tóig. Az út az Őrségen és a Muravidéken keresztül érte el a történelmi országhatárt, végső célja pedig Észak-Itália volt.
Az útvonal feltehetően római eredetű, de használták a kalandozó magyarok is itáliai hadjárataik során, később pedig többször vonultak rajta ellenséges és magyar hadak egyaránt. Kereskedelmi használatára a késő középkori adatok utalnak, ekkor olasz marhakereskedők hajtottak rajta csordákat Itália irányába. Az útvonal távolsági használatának a török hódoltság vetett véget, de mint helyi közlekedési útvonal és nem utolsó sorban mint a hegyháti községek községhatára egészen napjainkig fennmaradt, történelmi neve széles körben ismert.
A Vasvári sánc a korai magyar határvédelem dunántúli szakaszának részeként a Katonák útja védelmére épült fel a 10. század második felében. A föld-fa szerkezetű sáncépítmény mintegy 8 kilométer hosszan futott, és lényegében lezárta a Hegyhát teljes platóját a Vasvár-Győrvár vonalban. Az sáncépítményen eredetileg egyetlen, feltehetően erődített átjáró volt, azon a ponton, ahol a Katonák útja szeli át. Az átjáró a mai napig a Vaskapu nevet viseli, amely részben talán az erődítettségre, de leginkább Vas vármegyéhez fűződő kapcsolatára utalhat. A sánc ugyanis a megye történetében is fontos szerepet töltött be, Vasvárnak mint vármegyeközpontnak a kijelölésében egyik legfontosabb szempont ugyanis a Katonák útja ellenőrzése és a védelmi vonal megkerülésének megakadályozása lehetett.
A Vasvári sánc egészen a 12. század közepéig használatban volt, funkcióját akkor vesztette el, amikor a nyugati határ mentén felépültek az első kővárak, átvéve a határvédelem és –ellenőrzés szerepét. A sáncépítmény maradványai azonban napjainkig megőrződtek szinte teljes hosszúságban, s mint ilyenek a korai magyar történelem unikális emlékei. A sánc Vaskapu környéki szakaszát a Magyar Millennium alkalmából 2000-ben rekonstruálták, az elmúlt évek során pedig körülötte parkerdő és tanösvény is létesült. A látványos történelmi emlékhely a Szombathelyi Erdészetnek és Vasvár Város Önkormányzatának köszönhetően gondozott és látogatható.
A Katonák útja és a Vasvári sánc a korai magyar történelem egyedülálló emléke, ilyen méretű és állapotú határvédelmi építmény másutt nem maradt fenn; jelentőségét fokozza a látványos rekonstrukció és a gondozott, az érdeklődők számára is vonzó környezet.
Az útvonal és a védelmi rendszer együttese Vas megye történetének is kiemelkedő emléke, hisz megye – mint határvármegye – történetének kezdetei ide nyúlnak vissza, és ez az együttes jelölte ki az egykori megyeszékhely, Vasvár helyét is.
Vasvári Békeház – Vasi megyei Képzőművészeti Gyűjtemény
A gyűjteménynek helyet adó épületet, a 18. század közepén épült. A török háborúkat lezáró Szentgotthárdi csatát lezáró Vasvári béke megkötésének színhelyén áll, így kapta a Békeház elnevezést. 2011-ben pályázati forrásból felújították, így nyerte el mai közösségi ház funkcióját, mellyel a Vas megyei képzőművészek alkotásainak kiállító helye lett. Méltó otthont és bemutatkozási lehetőséget kínál jeles vasi festők, művészek számára, melynek révén a művészetet kedvelő közönség Vas megye képzőművészeti életének széles palettáját ismerheti meg.
2012. szeptember 14-én Tóth Csaba Vas megyében Nagybányától Vasvárig című előadását követően nyitotta meg kapuit a Vas megyei Képzőművészeti Gyűjtemény, melynek megalapozója egy aukcióról került Vasvárra kerül festmény volt. Ez az Vasvárt ábrázoló1914-ben készült mű valószínűsíthetően Soproni Horváth József alkotása. Ezt követte dr. Szabadfi József szombathelyi belgyógyász főorvos magángyűjteménye, melyet özvegye, Tömösközy Elvira ajándékozott a városnak, melyeket a kiállítás különtermében tekinthetünk meg. V. Tóth László szombathelyi festőművész özvegye férje hagyatékából kisebb kollekciót helyezett letétbe itt, mely egy másik teremben került elhelyezésre. 2012-ben Szakács László szombathelyi festőművész örökösei, Szakács Csilla és Szakács Kinga édesapjuk életművének jelentős részét Vasvárnak adományozták, így az ő művei láthatók a harmadik teremben.
Ezzel a gyűjtemény alapjainak lerakása befejeződött. Ezt követően került sor az állomány szakszerű leltározására és tárolási körülményeinek optimalizálására. Ezt a komoly munkát Károlyi Anna végezte el, miközben számos művet is restaurált. A leltározás folyamatában Torjay Valter is részt vett, valamint Tóth Csabával újabb képek után kutattak, mely tevékenységüket mind a mai napig folytatják. Torjay Valter kezdeményezésére kiterjesztették a gyűjtés körét az idős, pályájuk vége felé járó mesterekre, akik így maguk választhatják ki, mit szánnak a Vasi Pantheonnak. Törekvésüket siker koronázta: több idős mester érdeklődését felkeltették, így Csonka Ernőét, vagy Marosfalvy Antalét is. A „hólabda” elindulásával még fontosabbá váltak a tárolás jó körülményei, amit korszerű akasztórendszer beszerzésével egészítettek ki. Mindennek kialakításában nagy segítséget nyújtott a kiállítóhely fenntartója, Vasvár város Önkormányzata és Kovács Tilda polgármester asszony, aki küldetésének tekintette e képzőművészeti gyűjtemény méltó gondozását. Néhány tudományos előadás is létrejött többek között ebben a környezetben.
Vásárlásoknak és további ajándékozásoknak köszönhetően a vasi képzőművészeti alkotások gyűjteménye egyfolytában bővül a legkülönbözőbb műfajú alkotásokkal, egyre több grafikai és plasztikai művel is, így 2015. májusában Bősze János jelentős életművével gyarapodott.
Mindezek mellett szükségessé vált a művészettörténeti kutatás–publikálás intenzívebbé tétele is, hiszen a gyűjtemény és a régebbi vasi művészet ügye fokozatosan, csendesen „becsúszott” a szakmai köztudatba: ismét divatossá kezdenek válni a korábbi időszak vasi művészeinek alkotásai.
A vasvári Szentkút és a búcsújárás hagyománya
A vasvári búcsújárás hagyománya a középkorra nyúlik vissza, melyet szépen kifejez egy helyi monda: A török elől menekülő domonkos szerzetesek a város melletti erdőben, egy öreg fa odvában rejtették el kedves Mária-képüket. A török idők után visszatérve a fát ugyan megtalálták, de kép nem volt benne … Miután kivágták a fát, helyén forrás fakadt, melynek vizében látni vélték Mária képét. A hagyomány szerint a zarándokok azért jönnek a Szentkúthoz, hogy a forrás vizében meglássák Máriát. (Ezt a legendát jeleníti meg Tóth Emőke szobrászművész 2001-ben készült domborműve a város főterén).
A vasvári Mária-búcsú, Nagyboldogasszony napja (augusztus 15.) tulajdonképpen a város középkori plébániatemplomának, a mai temetői templomnak a búcsúnapja, amelyet a helyiek azután is megtartottak, hogy a török idők elmúltával a domonkosok kolostortemploma vette át a plébániai funkciókat. A Szentkút kedveltségének köszönhetően is a 19. század végén már olyan számban érkeztek Nagyboldogasszony napján a zarándokok Vasvárra, hogy új búcsúnapot kellett kijelölni, így lett Szűz Mária nevenapja (szeptember 12.) a Szentkút búcsúja.
A helyi Mária-tiszteletet erősítette a domonkos templomban a 18. század végén elhelyezett Mária-kegyszobor, amely feltehetően a szombathelyi domonkos templom csodatévő Mária-szobrának másaként készülhetett. Ugyancsak a Mária-kultuszt erősítette a vasvári Szentkút, ahol – a barokk népi vallásosságban kedvelt módon – szép természeti környezetben, egy tiszta vizű forrás mellett remeték vezetésével imádkoztak Máriához a zarándokok. A vasvári Szentkútról már a 18. század végéről vannak adatok, de akkor vált igazán ismertté, amikor a 19. század közepén itt telepedett le egy megvakult huszár, aki a forrás vizétől nyerte vissza szeme világát.
A 19. század végétől mindkét búcsút nagy tömegben látogatták a zarándokok, de elsősorban Vas és Zala megye területéről, nemcsak a magyar anyanyelvű hívek, hanem Mura-vidéki szlovének, nyugat-magyarországi németek és horvátok, valamint vasi és zalai cigányok is. A búcsú szerves része a körmenet, amely Nagyaszonykor a domonkos templomtól a temetői templomhoz vonul, Mária nevenapján pedig a domonkos templomtól indulva és oda érkezve a belvárost kerüli meg. Újabb eredetű, az 199-es évektől meghonosodott szokás a szeptemberi búcsú előestéjén a Szentkúthoz vezetett gyertyás körmenet. A búcsú hagyományos elemei továbbá a virrasztás (a búcsúsok a búcsú előestéjét a templomban töltik), a „mosdatás” (az első búcsúsokat az idősebbek „megmosdatták,” mintegy újra megkeresztelték a Szentkú vizében) és a „kútba nézés” (a búcsúsok belenéznek a Szentút vizébe, hogy meglássák Máriát). A Szentkút vizét a búcsúsuk kis bugyigakorsókban, ún. „szentkúti korsókban” vitték haza az otthon maradottak számára
A vasvári búcsúkon ma is több ezren vesznek részt a közelebbi és távolabbi vidékekről; a Szentkút élő és rendben tartott kegyhely, amely ma is épül: a közelmúltban keresztút és szabadtéri miséző hely is készült a területén.
Dr. Bendefy László munkássága:
Sr. Bendefy László 20. századi polihisztor munkássága rendkívül sokoldalú, a régészet, őslénytan, földrajz és földtan, geodézia, hidrológia, térképészet és a magyar őstörténet területén kimagaslóan sokat alkotott. Életművének különlegességét többirányú végzettségéből fakadó szemlélete adja. Művei időtállóak, könyvei ma is keresettek, a földmérés területén munkásságát a róla elnevezett mérési pontok elnevezése is őrzi. Tevékenységének kihatása a megyehatárokon túlra is mutat és több tudományágban országos hatáskörrel bír.
Vasváron született 1904. augusztus 17-én, tanító családban. Gimnáziumi érettségi után a Műegyetemen mérnöki diplomát (1928), a Pázmány Péter Tudományegyetemen pedig geológus doktori oklevelet (1929) szerzett. 1929-ben az Állami Földméréshez került és itt dolgozott 1959-ig, majd a Vízügyi Tudományos Kutató Intézet munkatársa lett nyugdíjba vonulásáig. 1977 augusztus 13-án halt meg.
1997-től a vasvári könyvtár felvette a város jeles szülöttjének nevét, így azóta Dr. Bendefy László Városi Könyvtár néven működik. A család támogatásának köszönhetően, művei a könyvtár Bendefy Gyűjteményének részét képezik. Itt egyetlen helyként az országban összes nyomtatásban megjelent munkája fellelhető, kutatható, az érdeklődők számára hozzáférhető.
Az emlékére rendezett rendszeres évfordulós ünnepségeken országos és nemzetközi hírű tudósok méltatják munkásságát, és családja is méltó módon ápolja e jeles tudós munkásságának emlékeit.
A Savaria Múzeum munkatársaként saját gyűjtéséből megalapozta a múzeum ásvány-kőzettani-, talajtani- és őslénytani gyűjteményét, 1924-től a baltavári őslénytani ásatásokat folytatta.
Geomorfologiai, felszínalaktani tanulmányai jórészt Vas vármegye sajátos morfológiai problémáit világítják meg. Emellett az afrikai -„Magyar utazók Afrikában (1934)”- és a sarkköri felfedező utazások is foglalkoztatták.
Geodéziai tevékenysége során felismerte a felsőrendű szintezési mérési adatok összefüggését a jelenkori kéregszerkezeti mozgásokkal. Jelentős hazai nyersanyagkutatással kapcsolatos munkája a felsőcsatári talkum bánya, és a sóshartyáni „Jodaqua” gyógyforrás feltárása. Kandidátusi fokozatát a „Szintezési munkálatok Magyarországon 1820-1920. (1958)” dolgozatáért kapta. Akadémiai doktori értekezésének témája „A Balaton évszázados vízszintváltozásainak meghatározása volt.
Tanulmányai jelentek meg a térképkészítő Lázár deákról és megszállottan kutatta a magyarság történetét. A Vatikáni levéltárban megtalálta Richardus frater jelentését Julianusz barát útjáról, melynek nyomán megírta „Az ismeretlen Julánusz. (1936).” c. művét, majd közadakozásból szobrot állíttatott neki a budai várhegyen. Kiadta II. Pius pápa őstörténeti vonatkozású írásának a magyarokra vonatkozó részét. A Kuma folyó mellett Madzsart, az egykori magyarok által lakott várost mutatta be: „Kummagyaria… (1941)”, „A magyarság kaukázusi őshazája. Gyeretyán országa. (1942) c. művében. Jelentős tanulmányainak gyűjteménye „A magyarság és középkelet. (1945)”. c. kötet.
link:
