Végképp meggyőződtem róla: A kerékpár univerzális. Bárhonnan bárhová el lehet jutni vele. Csupán elhatározás, tervezés és némi bátorság kell a véghezvitelhez. Mindezzel rendelkezett az az öt fiatal, többségük vasi, vasvári, akik idei nagy kalandtúrájukat az egzotikus ázsiai szigetországba tervezték. Nagy Tamással beszélgettem a több mint egy hónapos út emlékeiről.
A csapatot együtt ugyanis legfeljebb egy legközelebbi biciklis világjáró utazáson tudtam volna közösen leültetni: Vasváron, Szombathelyen, Budapesten élnek a hétköznapokban.
A baráti társaságot minden nyáron összeköti egy-egy, a kívülállónak talán kicsit vakmerőnek hangzó utazás. Európa több országában jártak már, néhányan Amerikában is rótták a kilométereket. Természetesen kerékpárral. A napi fáradalmakat pedig vadkemping nyújtotta „komfortban” pihenik ki az út során.
Mégis, a csapat tagjával, egyik főszervezővel, Nagy Tamással beszélgetve az is kirajzolódott: nem felelőtlen kalandorok ők. Túráikat precízen, internetes információk segítségével, egész éven át tervezik. A távoli túrahelyszínek felkeresésével ismerős a közegbe érkeznek az alapos felkészülésnek köszönhetően. Így volt ez Japán és Tajvan esetében is.
„Biztonságos, jól szervezett országokról van szó, ezt tudtuk. A több ezer kilométeres, vulkánok, hegyek övezte utunkra pedig csakis saját, testre szabott, optimális kerékpárral indulhattunk, kinti bicikli bérlés helyett.” -kezdett a mesélésbe házigazdám, miközben laptopján is módszeresen nyitogatta meg a dokumentumokat, fényképek százait.
A meséből, a fotókból szépen kirajzolódott egy távoli, egzotikus, technikai fejlettségre épülő, mégis a hétköznapokban amerikai mintákat másoló mai Japán.
Nagy Tamás rögtön az elején meggyőzött arról is: Egy 10-12 kilogrammos professzionális kerékpár nem probléma a repülőgépre szállásnál. Bőven belefér a súlylimitbe. Sőt a 30-35 kilogrammos határig a legszükségesebb személyes holmik, sátrak is ott lehetnek. Ennél többet amúgy sem ildomos vinni, hisz ne felejtsük, túráról van szó, kilométer százak lebiciklizéséről, ahol néhány deka többletsúly is komoly terhelést jelent a kerékpárosnak.
Tamásék pedig a kilométereket gyűjtöttek bőven. Az órák 2500-at számláltak. De a valós táv jóval több lehetett. A rejtélyre a magyarázat a monszun.
„Olyan mennyiségű, intenzitású esőket kaptunk, hogy a kilométeróráink is eláztak. Úgy kellett gyakran kiszárítani őket, ezért állt le ilyenkor a számlálás” – mondta Tamás.
A Tokió külvárosának számító naritai reptéren landoltak, a fővárostól nyolcvan kilométerre. Haza az út végén Tajvanról indultak. Japánt átszelték, Tajvant körbebiciklizték.
Hogy jött a japán és tajvani utazás ötlete? Mondhatni, csak úgy. A több mint egy tucat európai és világjáró túrákat közösen szervező Nagy Tamásnak és Puskás Zoltánnak egyidőben, de külön külön jutott eszébe célországként a távoli Japán.
A Vasból származó, jelenleg Budapesten tanító Puskás Zoltán feleségével, Diával, a megyéből pedig Leskó István, Nagy Tamás és Marton Krisztián indult közösen útnak. Másfél hétig öten kerekeztek, aztán ketten szabadságuk lejárta miatt hazarepültek Japánból. A többiek 27 napig maradtak együtt a túrán. Végül a legtovább, Puskás Zoltán maradt egyedül, aki még további egy hetet töltött egyedül Tajvanon és körbebiciklizte a szigetet.
A naritai landolás után Tokióban töltött a csapat pár napot, majd a déli rész tengerpartján, Yokohama irányából indultak a japánok szent hegyének, a Fuji vulkánjának meghódítására, természetesen kerékpárral, míg lehetett. Macumoto pagodáinak, a gyönyörű belvárosnak a felfedezése után japán Alpokon vezetett az út a legmagasabb Orikura hágón át Gifu és Kioto irányába. Sok látnivaló volt, a császár rezidenciája. Hirosima megismerését mindannyian várták. Épp az emléknap után érkeztek az emlékműhöz, mely az atombomba becsapódásának állít szomorú mementót. Mellette azonban gyönyörű város épült, ahol semmi nyoma a borzalomnak. Ezután az Icukusimai szigetet nézték meg. Hirosima után a nyugati részre értek, az Aso vulkánhoz, melynek belső kráterében egy napot bicikliztek. Fukuoka volt az utolsó japán állomás, aztán onnan Tajvanra, Tajpejbe, egy más világba repültek. Ennyi krónikával tartoztunk az útnak. Engem azonban most mégsem a látnivalók érdekeltek, hiszen azt más módon is megláthatjuk a mai netes világnak köszönhetően. Engem a japán élet érdekelt. Ebbe a biciklisták jól beleláttak, hisz ez az a túraműfaj, ami a legközelebb van, lehet a mindennapok történéseihez.
„Az első dolog: baloldali közlekedés van Japánban, angolok módjára. Az utak keskenyebbek, mint a nálunk megszokott és az autók is keskenyek, kockásak. Japánban kultúrája van a kerékpározásnak. De ők munkába járáshoz vagy délutáni edzéshez, nem túrához használják a járművet elsősorban.”- szólt elsőként a közlekedésről szóló néhány tételmondat.
Biciklisként természetesen sokkal több közvetlen találkozásuk volt japán emberekkel, mintha szervezett, buszos túra résztvevői lettek volna. Kedvesek voltak hozzájuk, gyümölcsre, egy-egy palack ásványvízre hívták meg őket. Egy bökkenő volt: mindenki csak japánul beszél. Angolt csak a reptéren hallani japánoktól, azt is erős akcentussal. Így aztán a kommunikáció alapja az „activity” volt. Ugyanez volt igaz a feliratokra is. Ezek is nélkülözték a többnyelvűséget. A japán kalligráfiát pedig nem sok európai olvassa, érti. Azért mindenhova sikerült eljutni, a helyes irányt megtalálni. Csak az ételek beazonosításában volt végig akadály a csupán japán felirat. De erről később.
Nagy Tamás a kinti életet lelassítottnak és sokszor túlzóan szabálykövetőnek ítélte. Közlekedési példát hozott, de az élet minden területére igaz lehet a minta.
„Japánban lelassított a tempó, rengeteg a 30-as, 40-es sebességkorlátozó tábla. Minden kereszteződésben lámpa áll. A piroson képtelenség, a sárgánál sem próbálja meg egyetlen japán sem az áthajtást, még ha féktávolságon belül is kapja a lámpaváltást. A közlekedéskultúrájuk jó, de az európai habitusnak akár idegesítő is lehet.” -foglalta össze a lényeget Nagy Tamás.
Mivel Tokió volt a kirándulás első helyszíne, adja magát a kérdés: Technikai szemmel hol tart a metropolis? A világutazó biciklis szerint az amerikaiakat utánozzák. Technikailag magas szinten járnak, de amerikai mintát másolnak, holott maguk is professzionálisan elő tudnák állítani a telefonokat, tableteket. Mégis a japánok 90 százaléka az almás logójú telefont, tabletet favorizálja, használja. Kivétel talán a fotó technika. Itt azért a japán csúcsmárkák dominanciája jellemző. De másban nem. Az amerikai gyors éttermek uralják a nagyvárosok és kisebb települések étkezőhelyeit. Saját országos bolthálózata nincs a szigetországnak. Amerikai kisboltokból azonban bőven akad.
S ha már a boltok és a technika: A fizetésnél, ami japánban jellemzően készpénzzel lehetséges elsősorban, a pénztáros veszi el ugyan a pénzt, de a visszaadást már automata végzi. De ha már technika, egy példa a sok közül: a nyilvános toaletteknél az ülőke mellett karfa, tele gombokkal. Kicsit olyan, mint a televíziós távirányító. Azon kell és lehet különböző tisztasági vagy tisztító programokat indítani.
” Bár az utazó találkozik olyan technikai eszközzel Japánban, amit mi Európában nem ismerünk, mégsem akkora a technikai különbség mára, mint amire számítana egy mítoszokkal, városi legendákkal felvértezett turista „-jegyezte meg az amúgy informatikus mérnök végzettségű házigazdám, aki azt mondta: számítástechnikában ugyanaz a kínálat ott, mint ami itthon is beszerezhető.
De hogy élnek az emberek egy japán óriásvárosban? Kérdésemre Nagy Tamás statisztikákkal válaszol például arról, hogy a japán emberek átlagéletkora mennyire a világ élvonalában van. Az idős emberek jelenléte az utcákon is feltűnő volt, igaz meghökkentő felhanggal:
„Amíg az emberek mozogni tudnak, dolgoznak Japánban”- jegyezte meg vendéglátóm.
Példának említette, hogy nem ritka a piros lámpáknál, hogy egy japán idős is kimegy és integet, hogy nem lehet átmenni. Erre a munkára jellemzően az időseket osztják be.
„A munka hétfőtől vasárnapig, „nullahuszonnégyben” dübörög. Japán, Tokió egy hangyaboly, szorgalmas élettel függetlenül attól, hogy hétköznap vagy vasárnap van”- adott bepillantást a mindennapokba Nagy Tamás.
Újabb statisztikaként említette, hogy a szigetországban élő 130 millió ember zöme, csaknem 75 százaléka egy magyarországnyi és talán hozzá egy burgenlandnyi területen él. Nagyvárosi lakások, kis kocka, doboz alakú lukacskák, kis élettérrel. Nem töltenek sok időt otthon. 12 óra a minimum munkaóra Japánban.
„Nincs szegénység, de nem élhető az élet. Hangyaboly van, kiszolgálják a társadalmat és valahol kiül az emberek arcára, személyiségére a sok munka. Jó volt elmenni, megnézni, de ott élni.” -mondta Nagy Tamás.
A szigetországban tapasztalható biztonságot azonban külön kiemelte. Értékeiket, bicikliiket nem kellett zárni. Bár első naptól az utolsóig vadkempingeztek, a többi közt a tokiói világváros parkjaiban, soha nem tűnt el semmijük, nem kellett félniük támadástól. Ahol elfáradtak, ott aludtak. De mit ettek:
„Az étkezésről azt tudom elmondani: amit a magyar boltokban lehet kapni, azt Japánban nincs” – summázta a lényeget Nagy Tamás.
Fő étel a tengeri hal minden elkészatési formában. Kenyerük nincs, hisz búzája sincs az országnak. Aki kenyeret enne, az egy kilóért 5-6ezer forintot is fizethet. Egy nagy fürt szőlő 12ezer forintot is kóstálhat. De a „honos” ételek olcsók. Különösen estefelé, mikor az aznapi készülteket leárazzák, töredékáron lehet venni.
„Első időszakban próbálgattuk az ételeket. Csak japánul volt kiírva, így arra tudtunk csak hagyatkozni, hogy mi néz ki jól. Azt kóstoltuk meg a szupermarketekben kínált áruk közül „- váltott Tamás gasztronómiai témára.
Ezekben a boltokban ugyanis volt egy nagy részleg, ahol kész vagy félkész ételek kavalkádja várta a vásárlókat. A családok akár esti vacsorájukat is itt a „svédasztalos” japán ételes dömpingből választották ki. Aki helyben eszik, annak mikrohullámú melegítők, sütők is rendelkezésére állnak. Természetesen az ételek közül a rizs a nagy klasszikus.
Abból van rengeteg: kis szemű, nagy szemű, átlátszó, fehér, sárga, talán még hupikék is
Mosolyogtató történet a sok közül, mikor a halárusnál nagy szemű rizscsomag kínálta magát akciósan. Vacsorára be is vásároltak belőle Tamásék. Egy tokiói zöldövezetben, mert abból is van sok a betonrengetegben, bontották ki a rizsesnek gondolt ételt. De ha egy gabonán két szem van, az valószínű mégsem nem rizs. Csak a kibontásnál vették észre mindezt, de elfogyasztották és azóta sem tudják, mi volt az, de tápláló volt. Ahogy a japán ételek zöme.
„Kevesebbet ettünk és jobban jóllaktunk a magyar mennyiségekhez képest”- mondta tapasztalatait Tamás. Megtanultak pálcikával enni. A tészta, a leves volt leginkább a kínálatban a hal mellett, amit szerettek, ettek.
A túrán azonban nem csak betondzsungelekben jártak, hanem hegyvidékeken, tengerparton is. Itt jegyzendő meg, hogy a nagyvárosok sem nélkülözik a zöldet. A felhőkarcolók mellett gyakori, hogy tíz méterre erdő, park, tó található.
„A japán hegyi kisfalvak, a filmekből ismert meseszép vidékek, házak, a rendezettség, a zen kertek, a sok pihenőhely megnyugtató hangulata semmihez sem hasonlítható, nyugtató érzés” – jegyezte meg a biciklis utazó a természetjárás kapcsán.
A kommunikáció az itthoniakkal? Sejtették, hogy fejlett lesz. De a hogyanra mégsem voltak felkészülve. Még az útszéli italautomata is wifit szolgáltatott. A Fuji 3776 méteres csúcsáig feljutva szintén végig volt wifi. Apropó Fuji. Amíg lehetett, természetesen kerékpárral indultak a csúcshódításnak. 2500 méternél azonban elfogyott az út. Onnan tovább gyalogszerrel mehettek tovább. A nem kis fizikai megpróbáltatás, a váratlan helyzetek, a hegyi éjszakázás nehezítő körülményei után a napfelkeltét mégis a japánok kultikus hegyének tetejéről nézték. Aznap elsőként mászta meg az öt vasi a Fujit.
Az útról készült fotók már archívumban. A memóriakártyák üresek. A fáradalmakat kipihenték. Ez jó alap a következő úti célhoz, melynek tervei már körvonalazódnak. Egy biztos: az sem lesz közel.
Pogács Mónika
