Még tavasszal kaptam azt az örömhírt, hogy augusztusban lőhetek egy zergebakot Ausztriába. Életem során ez a harmadik esély zergevadászatra, de ezt talán tényleg eredmény övezheti.
1986-ban amikor két vadászbarátom meghívására Ausztriában és Svájcban egy háromhetes körutat tettem a Moszkvicsommal, – lett volna először lehetőségem zergevadászatra. Ez akkor azért maradt el, mert a svájci hadsereg pontosan abban a kantonban (megyében) tartotta háromévenkénti kiképzéssel egybekötött hadgyakorlatát, ahol meghívóm a saját vadászterületén a zergevadászatot tervezte. Naphosszat ágyukkal lőtték a hegyoldalakat, és persze minden út le volt zárva, a zergék meg talán a hegytetőn vagy még annál is feljebb voltak. Aztán a kilencvenes években az előzetes, szinte életveszélyes hegymászási körülményekkel tarkított, felajánlott zergevadászatot kellett egészségi állapotom miatt sajnálattal lemondani.
Most aztán már hónapokkal előbb megkezdtem a készülődést a régóta várt eseményre. Az indulásra augusztus utolsó napjaiban került sor még egy leendő zerge és egy szintén leendő mormotavadász és kísérőnk társaságában. Az útvonalról csak röviden: átsuhantunk az autópályán Salzburgig, itt átruccantunk, mintegy negyven kilométer erejéig Németországba.
Útunk elhaladt Berchtesgaden, Adolf Hitler egykori Sasfészke alatt, ugyanis az épület 1834 méter magasan a hegy csúcsán található. Autóbuszokkal 1000 méterig lehet felmenni, onnan már tovább csak a speciális hegyi buszok közlekednek a félelmetes útvonalon. Az eredeti alagúton lehet bemenni a föld gyomrába, és az utolsó 124 méteren az akkori liften lehet feljutni a sasfészek közepébe, ahol ma vendéglő működik. Kissé felkavaró, de elgondolkodtató élményt nyújtó helyszín felvillantása után vissza vadászathoz, mert pár perc alatt meg is érkeztünk útunk végállomására Loferbe.
Lofer, a közel háromezres hegyek háromoldalú ölelésébe zárt, csodás tiroli kistelepülés. Olyan, mint egy ékszerdoboz. Minden ház erkélyéről a leomló virágözön, a „babaházakat” körbevevő frissen nyírt fű, mint zöld bársonypaplan a miénkhez képest egy egész más világot tükröz. A fogadtatásunk mintaszerű, mint ahogy ez a turistaforgalomból élőktől elvárható. Percek alatt körülvettek bennünket évek óta ismert igaz vadászbarátok és a poharak mellé hamar oda kerültek az együtt átélt szép vadászélmények is. Azután már sietve készülődni is kellett a vadászatra, mert a kísérők és a terepjárók is előálltak. Túrabakancs, térdnadrág, vékony ing és kalap, a hátizsákban váltás ruházat, innivaló, távcső és még sok egyéb szükséges apróság. A fő, hogy könnyű legyen, mert a meredek hegyoldalon felfelé a közel harminc fokos melegben minden hamar súlyos és ez által feleslegesnek vélt lesz. Indulás előtt kezünkbe nyomták az itt elengedhetetlen célzó-botot (havasi bot) és 243 kaliberű kisgolyós fegyvert három lőszerrel -hozzátették -ennyi biztos elég lesz. Én rögtön nagyvonalúan rávágtam – ha jó a puska- !
„Könnyű öltöny, fehér pörge vadászkalap, vasalt havasi bot, egy kis vadásztarisznya, ebben lőpor, golyó, kenyér s kevés száraz sajt, meg egy kis csutora cseresnyepálinkával képezi összes felszerelését, mit egy pár szeggel kivert talpú saru s fegyvere egészít ki.”
Örültem ennek a fegyvernek, hiszen ugyanilyen kaliberű a saját kisgolyósom is. A lövedék nagyon gyors és a vadba való becsapódása is ebből eredően nagy erejű – komoly sokkhatást okoz- és a vad csak pár lépést tud megtenni egy jó lövés után.
Kísérőmmel a nálamnál jóval fiatalabb Hanssal már sokszor vadásztunk együtt akkor én kísértem őt, most fordult a kocka. Néhány kilométer autókázás után az út szélén leparkoltunk, a szükséges felszerelést magunkhoz vettük, és neki is indultunk mindenféle lelki felkészülés nélkül a meredek sziklafalnak. Jobbra – balra kanyarogva, persze mindig felfelé kapaszkodva hamar fogyott az oxigén, és egyre gyakrabban kellett pihennem a magam 90-100 kilóját, hátizsákomat, fegyveremet és havasi botomat cipelve. A vékony testalkatú Hans sürgetett,-
haladnunk kell- s, könnyedén, mint a zerge lépdelt felfelé. Azon tanakodtam magamban, hogy melyik, -de valamelyik felmenője biztos, hogy zerge volt.
„Az igazi zergevadászok a szegényebb néposztályból válnak, s rendszerint szikár termetű, viharedzett s kevéssel megelégedő emberek, ismervén a zerge természetét, életmódját és tartózkodási helyeit legkisebb részletekig. Éles szem, szédelgéstől idegen fővel, vaskemény izmok, merész s mégis felette higgadt bátorság, számoló, gyors felfogás, erős tüdő s kitartó testalkat, ezek a zerge vadász nélkülözhetlen tulajdonai. – Jó lövésznek is kell lennie, s ügyes mászónak, mert szakadatlanul a legsajátságosabb állásokba kerül, hol izmaival, majd taszitni, majd tartani, majd tolnia kell magát.”
Az egyik kényszerpihenőnél Hans elárulta, hogy nem kell már sokat menni, ugyanis ma egy magaslesről próbálunk szerencsét- s mutatott a mintegy száz méterre felettünk lévő magaslesre. Megkönnyebbültem, – s ha hiszik, ha nem, én is zergemódjára másztam felfelé.
Furcsa magasleshez értünk. Egy élő, 80 cm-es átmérőjű fenyőfára úgy 15 méter magasan
építettek két személy számára nagyon kényelmes leshelyet. A fenyő törzse mellett egy nagyon hosszú létra vezetett fel, amelyen felfelé kapaszkodva az volt az érzésem, hogy szinte sohasem fogok felérni.
Soha nem volt és nincs is tériszonyom – legalább is nem tudok róla – de lenézni nem mertem, a lábam remegett, igyekeztem minél előbb a lesben leülni. Hans, ahogyan felért rögtön „bátorságvízzel” kínált. Közöltem is vele, hogy csak l5 métert késett ezzel, – de azért jól esett.
Körülnézve a szemben lévő sziklameredély méretei mellett eltörpült az általunk megtett közel háromszáz méteres magasság. Megtudtam, hogy a nekem kiszemelt zergebak a felettünk több száz méteres kőomlás és hó-lavina által letakarított részre jár ki legelészni, s ha ez így lesz ma is, akkor a zerge elejtését a hátunk mögötti hegyoldalról autóból fogja figyelni Csaba barátom és osztrák vendéglátónk. No, erre a vizsgabizottságra aztán tényleg nem számítottam.
A következő óra a napsütötte sziklák, fenyves árnyak és a sárguló legelőfoszlányok pásztázásával telt el, amelyek fölé tiszteletet parancsolva emelkednek a majdnem függőleges szürke sziklafalak, ahol számtalan, a természet által faragott zugokban találnak kitűnő rejtekhelyet a zergék. Aztán megjelent Ő,- a Zergebak.
Alpesi zerge (Rupicapra rupicapra rupicapra), az Alpokban él. Az állat hossza 110-130 centiméter, marmagassága 70-80 centiméter. A hím testtömege 22-62 kilogramm, míg a nőstény 14-50 kilogramm. Testfelépítése kecskeszerű. A bak és a nőstény szőrszíne és rajzolata nem különbözik jelentősen. A nyári szőrzet világosbarna; a gerincoszlop vonalában a háton fekete csík húzódik. A téli szőrzet majdnem teljesen fekete, és finom gyapjúszőrökből alakul ki, ami nagyon jól melegít. A maron és a faron a meghosszabodott szőrök izgalmi állapotban felborzolódnak. Ez a közismert és a vadászok körében olyannyira kedvelt „zergetoll”, amely a szarvaknál is jobban áhított trófea. Mindkét nemre jellemző a hátrafelé hajló szarv, amely más tülkszarvúakkal összehasonlítva vékony, felálló, többé-kevésbé kampós és alig éri el a fülek méretének dupláját. A nőstényé kisebb és kevésbé hajlott.
A támadók elleni védekezésül és a szaporodási időszakban a hímek a nőstényért vívott küzdelemben vetik be. A szélsőséges élettérhez különösen a lábai alkalmazkodtak. Nagyon erős ízületei, erős izomzata és hosszú, hátul széles, előrefelé keskenyedő patája van, mely tapadókorongként „ragad” az aljzathoz. A pata szilárd, de rugalmas külső szarufala biztonságos „sziklafogást” nyújt. A belső puha szarutalp és sarokvánkos megakadályozza a csúszást. A pata a rendkívül meredek terepen összeszűkül, szétterül. A kettőzött pata és a fattyúcsülkék szintén védik az állatot attól, hogy megcsússzon. Hihetetlenül néz ki, amikor a zerge, látszólag a gravitáció figyelmen kívül hagyásával, sebesen menekül felfelé a meredélyeken. Ebben minden nagyobb állatot leköröz. Egyetlen földön járó ellensége sem tudja idáig követni. A szirti sasok, melyek a levegőből támadnak, csak a gidákra vagy a legyengült állatokra veszélyesek. A zerge szaglása jó, látása kiváló, hallása éles.
Lassan, – minden lépés előtt felmérve annak veszélyét, de egy sziklától vagy fenyőfától
mindig takarva közeledett a napsütötte legelőfoltok felé. Megpillantásától egy óra és ötven méter telt el, amikor is egy óvatlan pillanat után – amit a sörösdobozzal való babrálással töltöttünk – elveszítettük. Jó tíz percbe tellett mire egy lakóháznyi szikla mögül tőlünk úgy 180-200 méterre kiballagott. Hans szerint lőni kellene nehogy újabb, valami nem várt dolog történjen. Sokat győzködnie engem aztán nem kellett.
„Különböző vadászati módok divatoznak. Legkevésbé veszélyes az, midőn a pásztor ruhába öltözött vadász a zergék kedvencz legelőjét kikémleli, itt egy szikladarab mögé lesbe áll, s ha a vészt nem gyanitó állatok lőtávolba jönnek, egyet, rendesen egy kövér bakot, czélba vesz s megejt. A lövés hallatára az egész nyáj pillanatig meredten áll, felvetett fejjel szaglászva honnan jött a lövés, a következő pillanatban azonban már ellenkező irányban hatalmas szökésekkel tova száguld.
Nemritkán több vadász közös vadászatra egyesül, mi nem veszélyes de annál biztosabb. Két vadász a zergéket alsó legelőjükön felveri s őket felfelé tereli, itt egyik vagy másik kikerülhetlen szoroson, a másik vadászcsapat áll lesbe s a mellettük elvonuló zergenyájból a mennyit egy két lövéssel lehet meglő; a többi tova menekül. Hajdan kutyákkal is vadászták őket, de mióta a zergék a felsőbb hegyi tájakra vonultak, a vadászat e neme kijött a divatból.
Veszélyes az egyes vadászat, midőn a vadász napokig hetekig üldözi martalékját hegyen völgyön keresztül szikláról sziklára, míg végre megejtheti. A meredek sziklák közötti járás nem ritkán életveszélylyel párosul; egy pillanat a mellette setétlő örvénybe, egy legördülő kődarab, egy laza bokor, mellybe kapaszkodott, de melly testének sulya alatt enged, vesztének mindannyi okává válhat, miből csak a leghiggadtabb lélekjelenlét mentheti meg. Sokat regélnek a vadászok a hulló kődarab vonzerejéről, melly az utána tekintőt könnyen a mélységbe széditi; tapasztalt vádászok illyenkor gyorsan a sziklafalra tekintenek, megállnak s csak nehány pillanat után folytatják utjokat.
Ha végre egy magányos és elszigetelt sziklacsúcsra a zergenyájt terelni sikerült, jutalmazó a vadászat, csak ritkán esik, hogy ez egy merész bak vezérlete alatt visszafordulna, s a magát ekkor földrevető vadászon átugorva menekülne; de annál gyakrabban járhatlan sziklatájakra csalják a heves vadászt, honnan visszaérnie lehetlen.
Igy történt, hogy egy merész vadász az üldözés hevében egy alig lábnyi széles palakő párkányra ugrott, melly közel ezer lábnyi mély örvény felett kiállott, alig érinté lábával, a palakő feselni kezde s egyes lefeslett lemezei a mélységbe zuhantak; nem volt mit tennie, hasra kellett feküdnie s igy a párkányon lassan tovább csusznia, darabról darabra annak tartósságát kisértvén. Fél óráig folytatta borzasztó pályáját, midőn egy a sziklafalon lebegő árnyék figyelmét ébreszté; vigyázva feltekintvén hatalmas keselyüt lát feje fölött lebegni, ki őt letaszitni s a mélységben felfalni szándékozott. Vadásztervek léptek a halál félemének helyére. Mondahtlan vigyázattal s fáradsággal hátára fordulnia sikerült, igy egyik lábával a sziklába kapaszkodva, testének egy részével a mélység felett csüggve irányzá fegyverét a hatalmas ragadozóra, melly rekedt károgással nagy körökben keringett fölötte, de a fegyverben lévő lőpor szaga vigyázóvá tevé, mert a körök mindinkább nagyobbultak, míg végre tervével felhagyva a felhők ködébe eltünt. Hosszu három órai munka után végre szilárd alapra szert tennie s innen tovább menekülnie sikerült.
Illyen és sok más veszélyen kivül olly sok csapásnak van a zergevadász kitéve, hogy csak kevés mulik ki betegágyban. – Sürü köd s ezt követő havazás, görgetegek s hózuhatagok, mindannyi halálos ellenei.”
Amikor a szálkeresztet a vadra helyeztem, bakomon a nyugtalanság jeleit vettem észre. Fejét kapkodta, közben meg-meg rezzent egész mivoltában. Nem szabad várnom, gyönyörködni e csodálatos teremtményben. Visszatartott lélegzettel megérintem a ravaszt: – s a lövés hangját többször visszaverték a völgykatlan meredek sziklafalai, míg végre valahol a távolban elhalt a morajlás. Eloszlódott bennem is a feszültség a lövéssel együtt és egy határtalan öröm öntött el, amikor láttam, ahogy első zergebakom a sziklák között elnyugodott. Reflexszerűen újra csőre töltöttem a fegyvert, de már nem volt szükség ismétlésre.
Ezek a pillanatok, felejthetetlenek, leírhatatlanok. Ezeket csak a vadászemberek érzik, s azok közül is csak azok, akiknek volt szerencséjük ilyen pillanatokat átélni, megélni. Ennek a nemes vadnak az elejtése, ilyen csodálatos környezetben az egyik legszebb vadászat – na persze az otthoni szarvasbőgés után. Azok a nehézségek, veszélyek, melyek a zergevadászatot kísérik, eltörpülnek az átélt élmények mellett.
Közben megérkeztek az esetet távolról figyelők is, Hans után az Ő gratulációik is nagyon jól esett. Számomra ez a nap egy életre szóló, értékes emlék marad, mely zergevadásszá avatott a zergék hazájában, Ausztriában, a Tiroli Alpokban.
Idézetek: Vasárnapi Újság 1854-186o I. Zergevadászat a sveiczi havasokon. (A korabeli helyesírást változatlanul hagytuk.)
Rásó M.
