Dühöng az estbe hajló idõ szele. A horizonton vörös és szürke fellegek csatáznak, közöttük cölinkék színű ég feszül. Lassan esteledik. Mire Vasvárra érek, sötét az ég kárpitja, csak a város fényei hunyorognak, mint örökmécsesek a bibliai éjszakában. Ötkor kiállítás nyílik, mely az egykori vasvári zsidó családoknak állít emléket.
A Művelődési Ház galériáján fotók, Marosits József szobortöredékei. Csapdába zárt tér-idõ idolok. Joós Tamás a megnyitón felvezetésként bús-szomorú dalt dúdol, penget gitárján, késve érkezõk is jönnek, ilyenkor megcsikordul a bejárati ajtó, vészjósló háttérzörejt képezve a komor témának. Majd Gergye Rezsõ üdvözli a megjelenteket. Feszengünk, hisz fura kiállítás megnyitóján vagyunk. Egyfajta panaszfal ez, hol fejet hajtunk azok elõtt, akiket az idõ szele Vasvárról száműzött végleg.
Majd a kiállítást megnyitó Jelinek Endre, a szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke lép a közönség elé, s õszinte szavakkal ajánlja a közönségnek A zsidó kulturális emlékek Vasváron című tárlatot: „Én huszonöt éves koromig nem tudtam, hogy zsidó vagyok” – kezdte vallomását, majd így folytatta. „A budapesti köztemetõbe apámmal rendszeresen eljártam. Annak bejáratánál apám azt mondta, várjak itt rá. Én 11 évesen utána lopóztam, mert látni akartam, hová is megy. Amikor a temetõbõl kijövet õ ezt észrevette, felpofozott, és megtiltotta, hogy oda, a zsidó temetõbe betegyem lábamat. Már 25 éves voltam, amikor felvállaltam zsidóságomat. Amikor én 20 éves voltam, akkor halt meg apám. Nekem pedig 5 év kellett, hogy feldolgozzam a traumát. Akkor még kollégáim elõtt is csak bújva mertem vállalni zsidóságomat. Ezért duplán is örülök ennek a kiállításnak, mert ez jelzi, már felvállalhatjuk zsidóságunkat. Felvállalhatjuk azt, hogy mi is egy nemzetnek a része vagyunk. Mert nem az a lényeg, hogy milyen vallásúak vagyunk, hanem az, milyen értéket képviselünk munkánkkal. Hiszem, hogy a társadalomnak nagyon fontos ez az értékteremtés. Ennek a kiállításnak is ez a lényege.
Amikor ezt a kiállítást szervezni kezdtük, mondtam Kassai Jóska barátomnak, hogy ezt folytatni kell, s meg kell mutatni a tárgyi emlékeket is. Hiszem, hogy az egykor Vasváron élõ zsidóság is maradandót alkotott. Hiszem azt, hogy az itt élõk letették névjegyüket. S hiszem, hogy – miként másutt is – ide is be fognak újra települni, s a várost gyarapítani fogják, és nem megosztani. Köszönöm ezt a kiállítást, s azt is hiszem, hogy a sírkövek neveit elolvasva elgondolkodunk azon, hogy menynyire hiányoznak az egykoriak, s mennyire más lenne ez a város, ha itt élnének közöttünk, s nem máshol. Ha nem lett volna ez a huszadik századi õrület, akkor másként élnénk, s más lenne ez az ország is. Nem vitatkoznánk, hogy külhoni magyar, hogy belhoni magyar, s fel tudnánk vállalni egymást.”
Ezt követõen Jelinek Endre emléklapot adott át Kassai Józsefnek, így köszönve meg a kiállítás megrendezésében való közreműködésért.
– sok –
